Gondolatok a nem vagyoni kártérítésről

I. A nem vagyoni kártérítés jogalapja

„…az Alkotmánybíróság értelmezésében is a nem vagyoni kártérítés alkalmazásának feltétele, az erre vonatkozó igény jogalapja valamely személyiségi jog megsértése…A jogellenesség alapja ennélfogva itt nem is a károkozás, hanem a személyhez fűződő jogsértés…A társadalmi életben való részvétel, vagy egyébként az élet tartós vagy súlyos megnehezülésének a nem vagyoni kártérítés alapjakénti feltétele önkényes határvonal. Mivel a nem vagyoni kártérítés a személyiség megsértését hivatott szankcionálni, azok az ismérvek, amelyek alkalmazhatóságát külső jelekhez kapcsolják, a személyiségvédelem alkalmatlan kritériumai és szükségtelen korlátai…Ha a polgári jog elismeri a nem vagyoni kártérítést a személyiségvédelem eszközeként - mivel annak alkalmazásához objektív kritériumokat nem lehet felállítani -, azt nem kötheti olyan külső feltételekhez, amelyek szükségtelenek és önkényesek…Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt egyenlő méltóságból folyó egyenlőség alkotmányos elvét ezért is sérti az a jogszabályi rendelkezés, amely a nem vagyoni kártérítést csak a tartós vagy súlyos következményekkel járó személyiségi jogsértésekre korlátozza…Az Alkotmánybíróság a 64/1991. ( XII. 17. ) AB határozatában (abortusz-határozat) kifejtette, hogy az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó állami kötelezettség nem merül ki abban, hogy az államnak tartózkodnia kell a jogok megsértésétől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az államnak az alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket valamennyi alapjoggal összefüggésben kell kezelnie és védenie. Ennek során az államnak az alapjogok összhangját is elő kell mozdítania…”

Az Alkotmánybíróság bevezetőként idézett, elvi jelentőségű határozatának (34/1992 (VI. 1.)) kihirdetése óta a bírói joggyakorlat a nem vagyoni kártérítés jogalapja vonatkozásában sajátos kettősséget mutat.

Az egyik nézet szerint „helytelen az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI.1.) AB határozatának olyan értelmezése, amely szerint a személyhez fűződő jogok megsértése önmagában megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényt, és csak az összegszerűség a bírói mérlegelés tárgya. A jogellenes magatartás kárfelelősséget hátrány hiányában nem alapoz meg [Bírósági Döntések Tára 0. évfolyam (1999.) 1. szám 45. és 46. szám alatt közzétett jogesetei]. A Legfelsőbb Bíróság a Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében 2000/2/300. és 302. szám alatt közzétett elvi határozataiban mutatott rá arra, hogy a személyhez fűződő jog megsértése esetén a fél önmagában a jogsértésre alapítottan nem vagyoni kártérítésre nem tarthat igényt. "A következetes ítélkezési gyakorlat már több alkalommal megfogalmazta és megismételte dogmatikai álláspontját, hogy a sérelmet szenvedő fél nem vagyoni kártérítésre akkor tarthat igényt, ha olyan hátrány bekövetkeztét bizonyítja, amelynek csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez nem vagyoni kárpótlás szükséges (pl. Bírósági Határozatok 2001/12. és 2003/357. számú jogesetek).¹” Ezen felfogás a Ptk. azon megfogalmazásából indul ki, mely szerint a személyhez fűződő jogaiban megsértett személy a polgári jogi felelősség szabályai szerint követelhet kártérítést.

A másik megközelítés szerint – és véleményem szerint ez a felfogás felel meg inkább mind a jogintézmény céljának, lényegének (a személyiség általános védelme), mind pedig az Alkotmánybíróság által megfogalmazott elveknek, követelményeknek - önmagában a személyiségi jogok bármilyen mértékű megsértése megteremti a jogalapját a nem vagyoni kártérítésnek, a jogsértés súlyossága, illetve a sérelem mértéke csupán az összegszerűség körében értékelhető, illetve értékelendő². Az Alkotmánybíróság fent idézett határozata ugyanis alkotmányellenesnek minősítette azokat a korlátozó rendelkezéseket, melyek a személyiségi jogok megsértésének szankciójaként előirányzott nem vagyoni kártérítés vonatkozásában a személyiségi jogsérelmen túl további feltételeket támasztottak. Ennek megfelelően az idézett AB-határozat szövegével összeegyeztethetetlennek tűnik minden olyan felfogás, mely szerint a személyiségi jogaiban megsértett személynek valamiféle további „kár”, vagyis hátrányos következmény bekövetkezését kellene bizonyítania a nem vagyoni kártérítés iránti igénye érvényesítésekor. Mivel mindenkinek joga van ahhoz, hogy személyiségi jogait tiszteletben tartsák, s mivel – a másik oldalról nézve – mindenki köteles tartózkodni attól, hogy más személyiségi jogait megsértse, az ilyen jellegű iniuriák esetére előirányzott szankciók alkalmazásának a jogsértés tényén túl további feltétele nem lehet.

Csupán a teljesség kedvéért szeretném megemlíteni, hogy jó remény van arra, hogy az új Ptk. hatályba lépésével ez az elméleti vita egyszer és mindenkorra lezárul, mégpedig jelenleg úgy néz ki, hogy a fent másodikként vázolt felfogás javára fog eldőlni. Az elfogadott Új Polgári Törvénykönyv ugyanis expressis verbis tartalmazza azt a kitételt, mely szerint a személyiségi jogok megsértése esetén fizetendő „sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára – a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultság megállapításához a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkezésének bizonyítása nem szükséges.” (2.52. §)

Érdemes megjegyezni, hogy a testi sértéssel okozott személyiségi jogsértések a nem vagyoni kártérítés jogalapjával kapcsolatos fenti elméleti-dogmatikai kérdés komoly relevanciával nem bír, mivel  a bírói joggyakorlat bizonyítást nem igénylő, köztudomású tényként fogadja el, hogy a testi bántalmazás – az elszenvedett testi és lelki fájdalmak, károsodások következtében – nem csupán az emberi méltóságot sértő cselekedet, hanem az életminőséget, a mindennapi életvitelt is hátrányosan változtatja meg^3.Utalok e helyütt a BDT 2009. 1975. számon közzétett elvi döntésben foglalt megállapításra is, miszerint „Az egészség, testi épség sérelme nem vagyoni kártérítést megalapoz.” A Baranya Megyei Bíróság egyik, testi sértéssel elkövetett személyiségi jogsértéssel kapcsolatos ügyben hozott ítéletében a következőképpen fogalmazott: „A felperest az alperes által felperes sérelmére elkövetett súlyos testi sértés miatt nem vagyoni hátrány érte, amely a felperest személyiségi jogaiban is súlyosan megsértette, tehát kimutatható nem vagyoni kára is van, ami honorálandó a felperes javára megítélt nem vagyoni kártérítéssel.”⁴

II. A nem vagyoni kártérítés összegszerűsége

Az Alkotmánybíróság fent említett határozatában a nem vagyoni kártérítés mértéke szempontjából a következő elvi jelentőségű megállapításokat fogalmazta meg:

„A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt…Nemcsak a kár nagysága, de maga a személyi kár bekövetkezte is becslésen alapul, amelynek objektív mércéje nincs, s amelyet éppen ezért a jogi szabályozásban alkotmányosan nem lehet a következményekhez igazítani. Ebben egyedül a bíróságok józanságának, személyes elkötelezettségének és mértéktartásának lehet meghatározó szerepe.”

A személyiségi jogok megsértése következtében elszenvedett „kár” - jellegénél fogva – pontosan nem meghatározható, nem mérhető, és szinte minden esetben helyrehozhatatlan. A „kár” ugyanis a személyiséget, a szubjektumot éri, így annak következményei szerteágazók, s a külvilág számára gyakran nehezen, sőt sokszor egyáltalán nem érzékelhetők (pl. erkölcsi károk, pszichés sérelmek). Az azonban biztos, hogy a személyiségi jogában (jogaiban) megsértett szubjektum többé már soha nem lesz ugyanaz, aki előzőleg volt: a személyiség az őt ért minden támadás következtében módosul, alakul, deformálódik, a külvilághoz, a társadalomhoz, embertársaihoz való viszonya megváltozik. A személyiségi jogok megsértése esetén tehát az „eredeti állapot helyreállítása” nem lehetséges, csupán a támadással okozott sérelem egyfajta orvoslására van lehetőség. A nem vagyoni kártérítés tehát valójában nem kártérítés, vagyis az okozott kár megtérítése, hanem sokkal inkább egyfajta kompenzáció, elégtétel a személyiségben okozott sérelmekért⁵. Nem véletlenül nevezi a német jog a – magyar jogi terminológia szerinti - „nem vagyoni kártérítést” Schmerzengeldnek, azaz fájdalom-, vagy sérelemdíjnak. (Ugyanezt az elnevezést vette át egyébként az új Polgári Törvénykönyv is.)

Mivel a személyiségi jogsértéssel okozott „kár” konkrétan nem határozható meg, a kártérítés összege minden esetben bírói mérlegelés kérdése. A bírói gyakorlat ugyanakkor – az Alkotmánybíróság fent idézett határozatában foglalt útmutatásoknak megfelelően - kialakította azoknak a szempontoknak a rendszerét, melyeket a bíróságok a nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározásakor figyelembe vesznek. Ezek a szempontok a következők: a megsértett személyiségi jogok száma, a jogsértés jellege, súlya, felróhatóságának foka, a jogsértés hatása, következményei (testi és lelki következmények, megváltozott életviszonyok stb.), illetve a károsult személyében rejlő esetleges egyéb körülmények. A Baranya Megyei Bíróság egyik ítéletében így foglalta össze a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége körében figyelembe veendő tényezőket: „A nem vagyoni kártérítés egyik, a kárpótlás összegszerűségét alapvetően meghatározó funkciója a személyi sérelem kompenzálása, a vagyoni kárpótlás eszközével. E körben tehát a bíróságnak a személyi sérelem súlyát, nagyságát, hatását és következményeit, illetőleg az elszenvedett hátrányok pénzzel való enyhítésének lehetőségeit kell figyelembe venni.”⁶

Az ember, az emberi személyiség és az emberi jogok szerepének erősödése egyben a személyiségi jogok és a személyiségi jogvédelem felértékelődését is magával hozta. Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy a nem vagyoni kártérítések összegének folyamatos emelkedése régóta tartó, s a jobb- és baloldali totalitárius rendszerek által szerencsére csak időlegesen megszakított tendencia mindenütt, „Hol legkelendőbb név az emberé, / Hol a teremtés ősi jogai / E névhez ’ember!’ advák örökűl”⁷. A bíróságok által megítélt kártérítési összegek egyben fokmérőjét jelentik annak, hogy az adott társadalom mekkora értéknek tekinti az egyént, annak személyiségét, jogait, méltóságát, s milyen mértékben elkötelezett ezen értékek, jogok védelme iránt. A túlságosan alacsony összegű kártérítések – amellett, hogy a személyhez fűződő jogok védelme iránti elkötelezettség alacsony fokáról tanúskodnak – alkalmasak lehetnek a jogintézmény kiüresítésére, elbagatellizálására is.

A nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározásakor végül nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy ezen intézménynek – különösen a szándékosan elkövetett jogsértések esetén - óhatatlanul van egyfajta büntetési, ha úgy tetszik, magánbüntetési jellege is. Következik ez a jelleg egyrészt a jogintézmény jogtörténeti gyökereiből, másrészt pedig abból a tényből, hogy a nem vagyoni kártérítés nem a vagyonban okozott kár, hanem a személyt ért sérelem, rosszabb esetben: támadás szankciója. Márpedig akit személyében támadnak, vagy sértenek meg, annak jogos igénye keletkezik az okozott sérelem miatt kárpótláson túl az elkövető bizonyos mértékű „megbüntetésére” is⁸. „Ha az önkényes magatartás más személy sérelmére történik, ezért pénzbeli elégtétel jár.”⁹ A személyhez fűződő jogaiban sérelmet szenvedett személy ezen igénye egyébiránt már csak a miatt is méltányolandó, mivel a személyhez fűződő jogok az Alaptörvény és a törvény védelme alatt állnak, s így az államnak – az alkotmányos alapjogokhoz hasonlóan – általános jogvédelmi kötelezettsége áll fenn valamennyi személyhez fűződő jog tekintetében is. Márpedig az állam ezen jogvédelmi kötelezettségének akkor tud csak megfelelni, ha a bíróságok a személyiségi jogok megsértése esetén - a nem vagyoni kártérítés intézményét valódi tartalommal kitöltve – olyan, a mindenkori jogsértés súlyával arányban álló összegű kárpótlást állapítanak meg, mely alkalmas az államnak a személyiségi jogok védelme iránti elkötelezettségének egyértelmű kifejezésre juttatására.

A nem vagyoni kártérítés szankció-jellegét bizonyítja egyébként az is, hogy a joggyakorlat a nem vagyoni kártérítés alkalmazását abban az esetben is lehetségesnek tartja, ha a személyiségi jogsértés nem okozott ugyan személyi hátrányokat, ám az eset körülményeire - különösen a jogsértés súlyára, továbbá a jogsértő felróhatóságának fokára tekintettel – a jogsértő a sérelmet szenvedett félnek megfelelő elégtételt csak így nyújthat. Ezekben az esetekben tehát elválik egymástól a nem vagyoni kártérítés kompenzációs és elégtétel-funkciója, s egyértelműen az utóbbira kerül a hangsúly.

A személyhez fűződő jogok megsértése: jogsértés. Az állam az általa megalkotott jogszabályok megsértését gyakran bírságokkal szankcionálja. Ma már a legkisebb közlekedési szabályszegésekért is – még abban az esetben is, ha semmiféle következményekkel nem járt – több tízezer forint összegű bírságot kell fizetni, de a bírságok sok esetben milliós nagyságrendűek is lehetnek (lsd. pl. adóbírság). Talán nem tekinthető alaptalannak az igény, hogy egy alkotmányos jogállamban, ahol a méltósággal és jogokkal felruházott ember áll a képzeletbeli értékrend-piramis csúcsán, ahol az ember méltóságának és jogainak védelme az állam elsőrendű kötelezettsége, s ahol az emberi méltóság minden emberi jog forrásának tekintetik, ott az ember személyisége elleni közvetlen támadások legalább olyan súllyal vétessenek latba, mint pl. a közlekedési, környezetvédelmi, vagy éppen az adófizetéssel kapcsolatos szabályok megsértése. Nem tartom tehát elhibázottnak, ha a bíróságok a személyhez fűződő jogok megsértése miatt megítélt nem vagyoni kártérítés mértékének megállapításakor – mely kártérítés, mint fentebb írtam, óhatatlanul bizonyos szankció-funkciót is betölt – zsinórmértékként, viszonyítási alapként figyelembe veszik azon bírságok mindenkori mértékét is, melyet az állam az egyes jogszabályok megsértése esetére irányoz elő.

A nem vagyoni kártérítés mértékének megállapítása során szem előtt kell tartani a prevencióval összefüggő szempontokat is, vagyis azon követelményt, hogy a kártérítés – összegszerűsége folytán – kellő visszatartó erővel rendelkezzék az újabb jogsértések megelőzése érdekében.

A jogsértés súlyát minden esetben növeli, ha azt büntetőjogi felelősséget is megalapozó módon valósítják meg. Ugyancsak növeli a jogsértés súlyát, ha azt többen, akarategységben, erőfölényt kihasználva követik el. Végül nyomatékosan kell figyelembe venni a jogsértés súlyának értékelésekor az arra irányuló kifejezett és kitartó szándékot is.

Véleményem szerint a bíróságnak a kártérítés elégtétel- és prevenciós funkcióját (a kompenzációs funkció mellett) a kártérítés összegszerűsége körében fokozottan kell szem előtt tartania, ha a személyiségi jogsértés bűncselekmény, különösen ha egyenes szándékkal, társtettességben elkövetett erőszakos bűncselekmény révén valósult meg! A kitartó, egyenes szándék, valamint a társtettesség a büntetőjogban is minősítő körülménynek számít.

Ha elfogadjuk, hogy a nem vagyoni kártérítésnek van egyfajta szankció-, vagy ha úgy tetszik, „magánbüntetés”-jellege is, ez még egy fontos következményt von maga után: nevezetesen azt a követelményt, hogy a kártérítési összeg meghatározásakor tekintettel kell lenni a jogsértésben résztvevők számára is. Adott esetben elképzelhető ugyanis, hogy a csupán a jogsértő cselekményhez, annak következményeihez, és a sérelmet szenvedett fél személyéhez kapcsolódó körülmények mérlegelése alapján megállapított, s a sérelem kompenzálásához egyébként elegendő kártérítési összeg – a jogsértő cselekményben részt vevők számára tekintettel – az egyetemlegesen kötelezett felelősök számára csak a jogsértés súlyával arányban nem álló, jelentéktelen mértékű kártérítési kötelezettséget eredményezne. Ez pedig azzal a – józan jog- és igazságérzet szerint is elfogadhatatlan - eredménnyel járna, hogy „jobban megéri” egy adott személyiségi jogsértést többen, „társtettességben” elkövetni, mivel akkor a megítélt, és a felelősüket egyetemlegesen kötelező kártérítési összeg több felé „elosztva” kisebb anyagi terhet jelent majd a felelősökre nézve. Az adott személyiségi jogokat sértő cselekményt elkövetők számát tehát nem lehet teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásakor, s ez a körülmény adott esetben a konkrét sérelem kompenzálásához önmagában egyébként elegendő összegnél magasabb összegű kártérítést is megalapozhat.¹

Különösen a szándékosan okozott személyi sérelmek esetén fontos a nem vagyoni kártérítés összegét úgy megállapítani, hogy a szankciós és prevenciós követelmények elkövetőnként külön-külön is érvényesüljenek.

Végül érdemes megjegyezni, hogy a bíró joggyakorlat a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásakor figyelembe veszi a károsult esetleges közrehatását a „kár”, vagyis a személyiségi jogsértés bekövetkeztében.