Rablás bűntette

Ezt a védőbeszédet az elsőfokú bíróság előtt mondtam el kirendelt védőként. A bíróság a vádlott bűnösségét a váddal egyezően, mindhárom bűncselekmény tekintetében megállapította és a büntetési tételkeret alsó határát egy évvel meghaladó tartamú szabadságvesztést szabott ki. Az ítélet ellen a vádlott is és én is fellebbeztem, így az nem jogerős. A védőbeszéd elkészítéséért az államtól semmiféle díjazásban nem részesültem.

 

Tisztelt Pécsi Járásbíróság!

 

Az ügyészség védencemet egy rendbeli, tetten ért tolvajként a dolog megtartása végett erőszak kifejtésével elkövetett rablás bűntettével, egy rendbeli garázdaság vétségével és egy rendbeli könnyű testi sértés vétségével vádolja, mégpedig mindhárom bűncselekmény vonatkozásában mint különös visszaesőt.

 

Rögtön a legelején szeretném kiemelni, hogy a rablás bűntette vonatkozásában a vádiratban foglalt különös visszaesői minőség az alábbiak folytán téves. A Btk. 459.§ (1) bekezdésének 31. pontja értelmében különös visszaeső a szándékos bűncselekmény elkövetője, ha korábban ugyanolyan, vagy hasonló jellegű szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év még nem telt el. Védencem visszaesői minőségét megalapozó korábbi büntetését a tisztelt Pécsi Járásbíróság a 2016. január 21. napján jogerőre emelkedett 23.B.680/2014/33. számú ítéletével garázdaság vétsége miatt szabta ki. A Btk. 369.§-a alapján azonban a rablás tekintetében a különös visszaesői minőség szempontjából hasonló jellegű bűncselekménynek a vagyon elleni erőszakos bűncselekmények és a vagyon elleni bűncselekmények minősülnek, márpedig a garázdaság vétsége nem ilyen bűncselekmény. Következésképpen védencem a rablás tekintetében nem minősül különös visszaesőnek.

 

Álláspontom szerint a rablás tekintetében védencem büntetőjogi felelőssége nem állapítható meg, mert cselekménye nem volt tényállásszerű.

 

A rablás Btk. 365.§ (2) bekezdése szerinti elkövetési módja, vagyis az úgynevezett „megtartásos rablás” tekintetében a cselekmény csak abban az esetben tekinthető tényállásszerűnek, következésképpen az elkövető büntetőjogi felelőssége csak abban az esetben állapítható meg, ha egyrészt bizonyítottnak tekinthető, hogy tettenérését követően az ebben az időpontban tolvajnak minősülő elkövető erőszakot alkalmazott, másrészt pedig az is, hogy az erőszakot célzatosan, mégpedig vagy kifejezetten egy meghatározott célból, nevezetesen az erőszak alkalmazásának időpontjában a birtokában lévő dolog megtartása végett – és nem másért – fejtette ki, vagy, ha cselekményének több célja is volt, ezek között az eltulajdonított dolog megtartásának célja volt a meghatározó. Az erőszak, illetőleg a fenyegetés ugyanis a rablás ezen alakzata esetén is célzatos, de annak iránya már nem a dolog megszerzése, hanem a megszerzett dolog megtartása, vagyis az erőszak utócselekménye a lopásnak. A bizonyítottságnak természetesen ezen körülmények tekintetében is kétséget kizárónak kell lennie a Be. 7.§ (4) bekezdése értelmében.

 

Kiemelendő tehát, hogy önmagában véve az a tény, hogy az elkövető és a sértett között a dolog eltulajdonítását követően erőszakos cselekmények zajlottak le, adott esetben verekedtek, dulakodtak egymással, egymásnak testi sérüléseket okoztak, önmagában véve még nem ad alapot a rablás megállapításához. Ehhez három további körülmény kétséget kizáró bizonyítottságára van szükség. Ez a három – konjunktív feltételnek minősülő - körülmény pedig a következő:

 

• először is, hogy a magatartás az elkövető részéről erőszakos, vagyis – a Btk. 459.§ (1) bekezdésének 4. pontja értelmében - támadó jellegű volt,

• másodszor, hogy ezen erőszak lenyűgöző hatású, vagyis az ellenállás leküzdésére alkalmas volt, valamint

• harmadszor , hogy fő motívuma az ellopott dolog megtartása volt.

Az erőszak lenyűgöző hatásával kapcsolatos követelmény az állandó bírói joggyakorlatból ered, s ezzel összefüggésben hivatkozom a Kúria BH. 2015.153 számon közzétett eseti döntésére, mely szerint „A rablási erőszaknak, illetőleg kvalifikált fenyegetésnek kétségkívül lenyűgözőnek, akaratot megtörőnek kell lennie, olyannak, amely alkalmas arra, hogy a megtámadottat a dolog elvételének tűrésére vagy átadására késztesse.”

 

Kiemelendő, hogy ezek a feltételek konjunktív jellegűek, vagyis mindháromnak egyszerre teljesülnie kell ahhoz, hogy az elkövető büntetőjogi felelőssége a „megtartásos” rablás tekintetében megállapítható legyen. Ebből következően nem minősülhet rablási erőszaknak és ennek következtében nem adhat alapot rablás megállapítására az elkövető olyan magatartása, mely:

 

• nélkülözi a támadó jelleget – például a magatartást az őt az eltulajdonított dolog visszaszerzése érdekében megtámadó sértettel szembeni védekezés érdekében fejti ki,

• mely erőszakosnak tekinthető ugyan, de nem lenyűgöző hatású, vagy

• melynek célja elsősorban nem az eltulajdonított dolog megtartása, hanem például a menekülés vagy a rá támadó sértettet szemben hirtelen kialakult indulat, düh, harag levezetése, illetve a sértett által tanúsított tettlegesség megtorlása.

A harmadik feltétel, vagyis az erőszakos magatartás célzatossága tekintetében kiemelendő, hogy a tolvaj által alkalmazott erőszak abban az esetben adhat csak alapot a rablás megállapítására, ha ezen magatartás fő, meghatározó motívuma az ellopott dolog megtartása volt. Ezzel kapcsolatban hivatkozom a Győri Ítélőtábla IH 2016.95. számon közzétett eseti döntésére, melyben a bíróság a következőket fejtette ki: „Valamennyi körülményt együttesen kell vizsgálni ahhoz, hogy a bíróság állást tudjon foglalni a tekintetben, hogy a tetten ért tolvaj által alkalmazott erőszak elérte-e a rablás megállapításához megkívánt szintet, és azt a menekülés, vagy a dolog megtartása végett fejtette-e ki Kétségtelen, hogy a joggyakorlat bizonyos esetekben nem tesz különbséget a rablás megvalósulása szempontjából az akaratot bénító vagy hajlító erőszak közt, de valamennyi körülményt együttesen kell vizsgálni ahhoz, hogy a bíróság állást tudjon foglalni a tekintetben, hogy az adott formában véghezvitt erőszak elérte-e a rabláshoz megkívánt szintet. Adott ügyben tényként kell kezelni, hogy a vádlott részéről állra leadott ökölütés nem csak a menekülés elősegítését célozta. Az azonban megállapítható, hogy ennek a cselekménynek a meghatározója az volt, hogy a vádlott az adott helyzetből menekülhessen, a fő motívuma nem az üzletből ellopott dolgok megtartása volt.”

 

Kiemelendő tehát, hogy a Győri Ítélőtábla még abban az esetben sem tekintette az elkövető cselekményét tényállásszerűnek a rablás tekintetében, amikor bár az erőszakos magatartás részben az ellopott dolog megtartását is célozta, de nem ez volt annak a meghatározó motívuma. A célzatosság követelményét tehát akként lehet megfogalmazni, hogy a tetten ért tolvaj által kifejtett erőszak abban az esetben minősülhet csupán rablási erőszaknak, ha annak célja elsősorban az eltulajdonított dolog megtartása volt.

 

Összefoglalva az eddigieket: a megtartásos rablás vonatkozásában rablási erőszaknak csak és kizárólag a támadó jellegű, lenyűgöző hatású és elsősorban a dolog megtartása végett kifejtett erőszakos magatartás minősíthető.

 

Annak megállapítása érdekében, hogy a konkrét ügyben ezek a kritériumok teljesülnek-e – miként a Győri ítélőtábla az előbbiekben idézett ítéletében kifejtette – a bíróságnak a rendelkezésre álló bizonyítékok elemzése és mérlegelése során valamennyi releváns körülményt nagyon gondosan meg kell vizsgálnia. Ennek során figyelembe kell vennie mindenek előtt azt, hogy a lopást követő erőszakos cselekményeknek ki volt a kezdeményezője, hogyan zajlott le a, mi volt a kiváltó oka, valamint, hogy mi volt a résztvevők indítéka és motívuma. Ezen vizsgálat során önmagában véve nem tekinthető perdöntő körülménynek az a tény, hogy az eltulajdonított dolog az erőszakos magatartás kifejtésének kezdetén az elkövető birtokában volt, ennek ellenkezője ugyanakkor nyilvánvalóan kizárja a rablás megállapíthatóságát, mivel fogalmilag kizárt, hogy az elkövető olyan dolog megtartása végett fejtsen ki erőszakot, mely nincs a birtokában. Megtartani ugyanis nyilvánvalóan csak a birtokunkban levő dolgot lehet.

 

Ezen elméleti megfontolásokat követően és azok tükrében rátérek a rendelkezésre álló bizonyítékok elemzésére. A bizonyítékok elemzését és mérlegelését azon két releváns kérdés szem előtt tartásával kell elvégezni, hogy megállapítható-e kétséget kizáró bizonyossággal, hogy az eltulajdonított mobiltelefon az erőszakos magatartás kifejtésének kezdetén védencem birtokában volt, illetve, amennyiben erre a kérdésre a válasz igenlő, a védencem által kifejtett magatartás kétséget kizáró bizonyossággal rablási erőszaknak, vagyis támadó jellegű, lenyűgöző hatású és elsősorban a dolog megtartása végett kifejtett erőszakos magatartásnak minősíthető-e. Amennyiben ugyanakkor az első kérdésre adandó válasz nemleges, a második kérdés vizsgálata már szükségtelen.

 

Védencem azt állítja, hogy a amikor a dulakodás közte és a sértett között elkezdődött, vagyis amikor az erőszakos cselekményre sor került, a mobiltelefon nem volt a birtokában, mivel azt addigra már eldobta.

 

A sértett ezzel kapcsolatban az eljárás során egymástól különböző állításokat tett. A feljelentés megtételekor még úgy nyilatkozott, hogy látta a telefont világítani és hallotta csörögni védencem zsebében, ezért odalépett hozzá és számon kérte, hogy elrakta a telefonját, mire védencem ököllel megütötte a bal kezével a bal füle előtt, majd ezt követően birkózni kezdtek egymással a sárban. A telefonnal kapcsolatban lényegében ugyanezt állította a szembesítés alkalmával is. A későbbi gyanúsítotti kihallgatása során ugyanakkor már azt adta elő, hogy nyúlt a telefonért, hogy kivegye azt védencem ingzsebéből, mire utóbbi félreütötte a kezét. Erre ő nekilökte védencemet a söröző falának, s védencem csak ezt követően ütötte meg ököllel az arcán. Ami azonban nagyon lényeges az az, hogy ekkor, vagyis a nyomozás során foganatosított kihallgatása során már csupán eshetőlegesen és valószínűsíthetően állította, hogy a telefon ekkor esett ki védencem zsebéből. Idézem szó szeint: „A telefonom a birkózás közben eshetett ki a zsebéből. Volt ott egy vízóra akna, valószínűleg arra eshetett rá ás ezért sérült meg a kijelzője.” Vagyis mind a verekedés kialakulása, mind pedig a telefon kiesése tekintetében egyértelműen módosította a feljelentés során tett nyilatkozatát! A tárgyaláson pedig már két ízben is határozottan azt állította, hogy azért nyúlt védencem ingzsebe fel, hogy megnézze (!), hogy nála van-e a telefon. Vagyis nem azért, mert látta ott a telefont és vissza akarta venni, hanem azért, hogy megnézze, hogy ott van-e! Idézem: „Számon kértem, mondtam neki, hogy adja vissza a telefont, mert biztos voltam benne, hogy ő vette el. Azt mondta, nincs nála. Meg akartam nézni, amiből aztán lökdösődés, verekedés lett... Meg akartam nézni, hogy (a vádlott) zsebében van-e a telefon.” (27. sz. jkv., 2.o., alulról második bek.) Kijelenthető tehát, hogy a tárgyaláson a sértett olyan értelemben módosította a vallomását, hogy csak feltételezte, hogy a telefon védencemnél van, de nem volt biztos ebben és ezért meg szeretett volna erről győződni. Tehát nem látta azt és vissza akarta venni, hanem úgy gondolta, hogy ott van és meg akart erről győződni. Ezt a tényt az általa ezen kívül elmondottak is egyértelműen alátámasztják. Idézem: „A másik telefonomról megcsörgettem az Iphone-t. Egyből hallottam csörögni, mert elég érdekesen csörög. Kimentem, és akkor is hallottam, hogy csörög a telefon. (A vádlotton) kívül más nem volt ott és csörgött a telefonom...Gondoltam, hogy (a vádlottnál)l van a telefonom, mert hiszen ott csörgött a telefon az ajtó előtt és más nem volt a közelben...Azt hittem, (a vádlott) ingében volt a telefonom, de nem biztos. Már nem emlékszem pontosan….Azt hittem, az én telefonomat láttam (a vádlottnál)...A feljelentés előtt ittunk is, késő is volt, és az akkori emlékezetem szerint tettem vallomást, de most nem vagyok biztos abban, hol volt a telefon....Akkor úgy emlékeztem, hogy (a vádlott) inge zsebében csörgött a készülékem és villogott is, de most nem tudom, hogy a telefon tényleg nála volt-e….Egyszerűen nem vagyok abban biztos, hogy nála csörgött a telefon...Úgy emlékeztem rá, hogy ott volt a telefon. De most nem tudom pontosan, hogy (a vádlottnál) volt-e a telefon. Szóval, a kérdésre nem tudok magyarázatot adni...”.(27. sz. jkv., 3-4.o.).A tárgyaláson tett előadása szerint tehát csak gondolta, feltételezte azt, hogy védencemnél van a telefon, mert mást nem látott a helyszínen, de nem látta a telefont védencem zsebében: „Gondoltam, hogy (a vádlottnál) van a telefonom, mert hiszen ott csörgött a telefon az ajtó előtt és más nem volt a közelben...” Arra, hogy mi lehetett az oka annak, hogy közvetlenül a cselekményt követően mást adott elő, a későbbiekben még visszatérek.

 

"A" tanú a nyomozás során akként nyilatkozott, hogy amikor kiment a kocsma elé, azt látta, hogy védencem és a sértett már dulakodnak, mégpedig úgy, hogy mindketten a földön, a sárban voltak. Eközben észrevette, hogy a telefon védencem zsebéből a vízakna mellé repült, ahonnét felvette, majd pedig bevitte a sörözőbe és letette az asztalra. Vallomásában tehát múlt időt használt: nem azt állította, hogy azt látta, hogy a telefon védencem zsebéből a vízakna mellé repül, hanem azt, hogy oda repült. A tárgyaláson ugyanígy, múlt időben nyilatkozott, szó szerint azt mondta, hogy „Az események közben a telefon a söröző bejárata elé repült, azt én vettem fel.” (20. sz. jkv., 3.o.) Ekkor az is egyértelművé vált, hogy nem látta a telefont védencemnél, s hogy a nyomozás során tett vallomásában olyan tényekről is említést tett, melyeket ő maga nem látott, csupán a sértettől hallott. Ha mindezen nyilatkozatokat és információkat egymással összevetve értelmezzük, arra az eredményre juthatunk, hogy "A" talán valóban hallotta a telefon koppanását a betonon és azt nem vitatható módon fel is vette onnan, de az azzal kapcsolatos nyilatkozatai, hogy a telefon hogyan és mikor került arra a helyre, ahol megtalálta, csupán mástól szerzett információkból levont következtetés, de nem közvetlen észlelés eredményei.

 

Ezek tehát az ebben a kérdésben relevánsnak tekinthető vallomások. A szubjektív jellegű bizonyítékokon kívül van ugyanakkor három objektív, kétséget kizáró bizonyossággal bizonyítottnak tekinthető tény, melyeket védencem védekezésének elfogadása, illetve elvetése tekintetében feltétlenül figyelembe kell venni.

 

Az első kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető tény, hogy a telefon a cselekmény következtében nem vitathatóan megrepedt. Ennek a ténynek azért van jelentősége, mert a dulakodás – ahogy ezt valamennyi érintett egymással egybehangzóan elmondta, beleértve a védencem és a sértett sáros ruházatáról beszámoló taxisofőrt és védencem élettársát is – bizonyítottan sáros, puha talajon történt. Ha tehát a telefon a dulakodás során esett volna ki védencem ingének zsebéből, a sárba esve nem törhetett volna el. Azt, hogy a telefon betonra esett, "A" is megerősített tanúvallomásában, aki még arról is beszámolt, hogy hallotta a telefon koppanását a földön. Nyilvánvaló, hogy sárba, sáros, füves földre eső telefon esetén koppanás nem hallható.

 

A következő lényeges bizonyítottnak tekinthető tény, amit "A" tanú mondott el a tisztelt Járásbíróság előtt tett vallomásában, hogy a telefon a dulakodás helyszínétől körülbelül két méter távolságra volt a földön. (20. sz. jkv., 4.o., 7.bek.) Márpedig, az véleményem szerint kizártnak vehető, hogy egy földön dulakodó ember zsebéből úgy essen ki egy tárgy, hogy két métert repül a levegőben. Ha valaki verekszik, s ennek során egyensúlyát veszti, megtántorodik, elesik, eldől, akkor a zsebéből valóban kieshet egy tárgy, de ki nem repülhet, ez fizikailag gyakorlatilag kizártnak tekinthető. Egy tárgy több méteres repüléséhez ugyanis kezdősebességre van szükség, ami pedig csak erőhatás eredménye lehet. Ilyen erőhatást a dulakodás közbeni testmozgás önmagában véve nem tud előidézni, ehhez mindenképpen izomerő kifejtésére, tipikusan eldobásra, elhajításra van szükség. Erre vonatkozóan egyébként bizonyítási indítványt is előterjesztettünk "A" tanú helyszíni kihallgatása, s ennek során a dulakodás helyszíne és a telefon feltalálási helye közötti távolság pontos meghatározása érdekében, bizonyítási indítványunkat azonban a tisztelt Járásbíróság elutasította.

 

S végül a harmadik, mindenképpen figyelembe veendő, kétséget kizáró módon bizonyított tény, hogy a sértett egyrészt nem értesítette a rendőrséget, másrészt pedig a cselekmény helyszínéről el akart távozni, ennek érdekében taxit hívott, s a távozásban csak a taxisofőr akadályozta meg. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha sértettnek tekintette magát és valóban minden úgy történt, ahogy a feljelentésben állította, akkor miért akart gyorsan és rendőri intézkedés nélkül eltávozni a cselekmény helyszínéről? Miért nem ő hívott rendőrt, hanem védencem élettársa? Ez a tény a sértetti vallomások, illetve azok előbbiekben részletezett változásai tükrében válik jelentőssé. Ebből a tényből ugyanis arra lehet következtetni, hogy a sértett – legalább részben – minden valószínűség szerint bűnösnek érezte magát és tartott a felelősségre vonástól, vagy legalábbis a cselekményt követően nem tartotta kizártnak, hogy őt is felelősségre fogják vonni a verekedés miatt. Más ok ugyanis aligha magyarázhatja a gyors eltávozás szándékát és a rendőrség értesítésének elmaradását. Ha pedig ez így van, akkor ennek fényében kell mérlegelni a sértett vallomásait is és ennek eredményeként kizárólag arra a következtetésre juthatunk, hogy közvetlenül a cselekményt követően – saját érdekében - olyan nyilatkozatokat igyekezett tenni, melyek az ő felelősségre vonhatóságát a lehető legteljesebb mértékben kizárják.

 

Mindezen bizonyítékok, vagyis a vádlotti vallomás, a tanúk vallomásai, valamint a kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető objektív tények – a telefon sérülése, feltalálási helye, ezen helynek a dulakodás helyszínétől való távolsága, valamint a sértett cselekményt követő magatartása – együttes értékelésének eredményeképpen nem lehet kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinteni, hogy a telefon a védencem által kifejtett erőszakos magatartás megkezdésekor még védencem birtokában volt, vagyis nem lehet teljes bizonyossággal elvetni védencem védekezését, miszerint azt előzőleg eldobta. Ebből következően nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy az erőszakos magatartás a telefon megtartására irányult.

 

A vád tárgyává tett cselekmény tényállásszerűsége körében megvizsgálandó és megválaszolandó következő kérdés pedig az, hogy a védencem által a sértettel szemben kifejtett magatartás – a törvény és az irányadó joggyakorlat alapján - rablási erőszaknak minősíthető-e, vagyis kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető-e, hogy védencem a sértettel szemben támadó jellegű, akaratot bénító és elsősorban a telefon megtartására irányuló erőszakos magatartást tanúsított. Véleményem szerint erre a kérdésre is nemmel kell felelni.

 

A sértett – csakúgy, mint a telefon észlelés időpontjában elfoglalt helye tekintetében – a dulakodás kialakulása vonatkozásában is egymástól eltérő nyilatkozatokat tett az eljárás folyamán, mégpedig ezen kérdéssel összefüggésben is megfigyelhető az a tendencia a vallomásainak változása kapcsán, hogy a közvetlenül a cselekményt követően tett vallomása az, ami rá nézve a legkevésbé terhelő. A nyomozás során, valamint a tisztelt Járásbíróság előtt tett sértetti vallomások alapján a dulakodás kialakulása akként rekonstruálható, hogy a sértett védencem ingzsebe felé nyúlt, védencem félreütötte a kezét, mire a sértett nekilökte védencemet a söröző falának. A tárgyaláson ezzel kapcsolatban szó szerint ezt mondta: „(A vádlottat) nekilöktem a söröző falának és akkor kezdődött a verekedés.” (27. sz. jkv., 4.o.)

 

Úgy gondolom, hogy a sértett által a söröző falának történt nekilökést követő cselekmények tekintetében a rablási erőszak megállapíthatóság kizárt. Innentől kezdve ugyanis az elfogyasztott jelentős mennyiségű (1,184 mg/l) alkohol hatására a szokásosnál amúgy is jóval ingerlékenyebb és agresszívebben reagáló védencem magatartása egyértelműen sokkal inkább irányulhatott a sértett ezen cselekményének megtorlására, mintsem a telefon megtartására. Azt követően, hogy a sértett nekilökte a söröző falának, az alkoholos befolyásoltság hatása alatt álló és ezért valószínűsíthetően a szokásos habitusánál jóval agresszívebbé vált védencemnek – ahogy mondani szokták - „elszállt az agya” - és pusztán azért verekedett a sértettel, hogy elégtételt vegyen a vele szembeni erőszakos fellépésért. Ezen, az ittasság által is erősen befolyásolt erőszakos cselekmények tehát már részben a sértett általi falnak lökés miatt érzett düh által motiváltak, részben pedig - a kölcsönös bántalmazás részeként - védekező jellegűek voltak. Ezen cselekmények vonatkozásában tehát azon szükséges körülmény kétséget kizáró bizonyítottságának hiánya zárja ki a rablási erőszak megállapíthatóságát, hogy a magatartás elsődleges célja az eltulajdonított dolog megtartás volt.

 

A sértett felé nyúló kezének félreütése pedig azért nem minősíthető rablási erőszakként, mert mind a támadó jelleget, mind pedig a lenyűgöző hatást nélkülözi.

 

A rendelkezésre álló bizonyítékok – mindenek előtt a sértett vallomásai alapján – megállapítható tehát, hogy védencem sértettel szembeni magatartása – a sértett felé nyúló kezének félreütése tekintetében az akaratot bénító (lenyűgöző) hatás, illetve a támadó jelleg, az ezt követő tettlegesség tekintetében pedig a megtartásra irányuló cél elsődlegességének hiánya okán - nem minősíthető rablási erőszakként.

 

Ezzel összefüggésben szeretném hangsúlyozni, hogy a Győri Ítélőtábla előzőekben már hivatkozott IH.2016.95. számon közzétett döntésében a biztonsági őr által tettenért és elfogott tolvaj által a biztonsági őr arca irányába leadott ökölütést annak nyilvánvaló támadó és erőszakos jellege ellenére sem minősítette rablási erőszaknak, és ezen okból kifolyólag az elkövető büntetőjogi felelősségét rablás miatt nem állapította meg, mivel – a bűncselekmény alanyi és tárgyi ismérveinek elemzése alapján – arra a következtetésre jutott, hogy ezen cselekmény meghatározó motívuma és célja nem az ellopott dolog megtartása volt.

 

Mivel tehát az előzőekben kifejtett okokból kifolyólag sem az nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy az eltulajdonított telefon a tettlegesség megkezdésekor még védencem birtokában volt, sem pedig az, hogy az általa alkalmazott erőszak elérte a rablás megállapíthatóságához megkívánt szintet, védencemet az ellene rablás miatt emelt vád alól fel kell menteni.

 

A rablás elvetésére tekintettel a védencem által elkövetett cselekmény helyes minősítése szempontjából pedig a következőket kell figyelembe venni. Először is, a lopás megállapíthatósága kizárt, mivel semmilyen bizonyíték – így különösen szakvélemény – nem áll rendelkezésre azon tény tekintetében, hogy az eltulajdonított mobiltelefon értéke elérte az 50.000,- Ft-os bűncselekményi értékhatárt, még a vádiratban is csupán hozzávetőleges érték szerepel. Védencem könnyű testi sértés miatti felelősségre vonását pedig – ezen cselekmény tekintetében – anyagi jogi szempontból a sértett cselekményből származó sérülésének – általa is kifejezetten elismert - hiánya, eljárásjogi szempontból pedig a felelősségre vonás szükséges feltételét képező magánindítvány hiánya zárja ki. Ebből következően ezen cselekmény vonatkozásában védencem bűnössége csupán egy rendbeli, a Btk. 339.§ (1) bekezdése szerint minősülő és aszerint büntetendő garázdaság vétségében állapítandó meg, továbbá – a Be. 573.§-a alapján - megállapítandó az is, hogy védencem elkövette a 2012. évi II. törvény 177.§ (1) bekezdésének a) pontja szerinti tulajdon elleni szabálysértést.

 

Ezek után rátérek a másik vádiratban foglalt cselekményre.

 

Védencem az eljárás során mindvégig konzekvensen tagadta a cselekmény elkövetését. Állítása szerint a sértett ütötte meg hátulról minden előzmény nélkül, miközben az É utca 3. szám alatti lépcsőháztól átmentek az 5. szám alatti lépcsőházhoz, ezt követően pedig bele is rúgott. Ezen cselekményét védencem szerint az a feltételezés motiválta, hogy be fogja csapni a fuvardíjjal összefüggésben, mely feltételezését alátámasztottnak látta annak folytán, hogy védencem ezt megelőzően nem tudta kinyitni az É utca 3. szám alatti lépcsőház ajtaját.

 

A cselekmény egyetlen, abban részt nem vevő szemtanúja, nevezetesen "B" a védencem állításait mindenben alátámasztó, egyben a sértett állításait cáfoló tanúvallomást tett. Ezen túl, védencem édesanyja, aki védencem elmondásából értesült a történtekről, a cselekménnyel összefüggésben – a védencemtől hallott információk alapján - ugyancsak ugyanazt mondta el a tisztelt Járásbíróság előtt, amit a vádlott és "B". Azt azonban már nem puszta hallomás, hanem a saját közvetlen észlelése alapján állította, hogy a cselekményt követően a sértetten egyáltalán nem látott sérüléseket.

 

Megállapítható tehát, hogy a tettlegesség kialakulása és az azért viselendő büntetőjogi felelősség vonatkozásában a sértett vallomása áll szemben a vádlott, a szemtanú és a hallomástanú egymással mindenben megegyező nyilatkozataival. Ezen túl, az a kétséget kizáró bizonyossággal bizonyítottnak tekinthető tény is védencem és a tanúk állításait támasztja alá, hogy a dulakodásra nem az É utca 3. szám alatti lépcsőház előtt, vagyis a védencem általi állítólagos első ütés helyszínén, hanem a két lépcsőház közötti részen került sor. Ezen tényt egyébként maga a sértett is elismerte a tanúvallomásában (11. sz. jkv. 8.o.).

 

Ilyen körülmények között még a védencem és a tanúk közötti szoros rokoni, illetve érzelmi kapcsolat figyelembe vétele mellett sem nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy a sértett sérüléseit eredményező verekedést védencem kezdeményezte, következésképpen védencemet az ellene könnyű testi sértés vétsége miatt emelt vád alól fel kell menteni.

 

S bár a kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartás tekintetében fennálló felróhatóság hiánya önmagában véve kizárja a garázdaság vétsége miatti büntetőjogi felelősség megállapíthatóságát, kiemelendő, hogy a vádiratban foglalt cselekmény a garázdaság vonatkozásában még a tényállásszerűséget is nélkülözi. A cselekményre ugyanis késő éjjel, 23:30 és 24:30 óra közötti időben, kihalt, néptelen utcában került sor, és annak valamennyi jelen lévő egymással egybehangzó állítása szerint egyáltalán nem volt szemtanúja. Az eljárás résztvevői ezzel kapcsolatban egész pontosan a következőket nyilatkozták a tisztelt Járásbíróság előtt:

 

• Vádlott: „Jómagam senki mást nem láttam, csak mi voltunk ott.” (11.sz. jkv. 4.o., utolsó bek.)

• Sértett:.„Éjfél körül történt az eset. A dulakodást senki nem látta, senki nem volt a környéken. Magam körül nem láttam senkit, aki látta volna az eseményeket. A rendőrök is kérdezték, de én senkit nem láttam.” (11.sz. jkv. 9.o., 4-5. bek.)

• "B", tanú: „Senki nem volt a környéken.” (11.sz. jkv. 12.o., 6. bek.)

A cselekmény idejére és helyére tekintettel, valamint a résztvevők vallomásai alapján nem tekinthető tehát kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy a cselekmény alkalmas volt arra, hogy másokban riadalmat, vagy megbotránkoztatást keltsen. Az ezzel kapcsolatos indokolás, illetve megállapítás egyébként még a vádiratból is teljes mértékben hiányzik. Mindezen okokból kifolyólag a garázdaság vétségének vádja alól védencem ezen cselekmény tekintetében bűnös és tényállásszerű magatartás hiánya okán – bűncselekmény hiányában – szintén felmentendő.

 

A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján védencem bűnössége tehát összességében csupán egy rendbeli, a Btk. 339.§ (1) bekezdése szerint minősülő és aszerint büntetendő garázdaság vétségében állapítandó meg (a söröző előtt lefolytatott verekedés miatt), továbbá – a Be. 573.§-a alapján - megállapítandó az is, hogy védencem elkövette a 2012. évi II. törvény 177.§ (1) bekezdésének a) pontja szerinti tulajdon elleni szabálysértést, amikor eltulajdonította (a sértettnek) az eljárás során meg nem állapított értékű telefonját. Az ellene rablás bűntette, garázdaság vétsége és könnyű testi vétsége miatt emelt vádak alól azonban felmentendő.

 

Az ennek folytán alkalmazandó büntetési tételkeret – a különös visszaesői minőségre is tekintettel – 3 hónaptól 3 évig terjed, a középmérték tehát 19,5 hónap.

 

Kérem a tisztelt Járásbíróságot, hogy a büntetés kiszabása során a következő enyhítő körülményeket szíveskedjék figyelembe venni. A cselekmény során lopási kár nem keletkezett, az eltulajdonított dolog viszonylag csekély értékű volt és megtérült, vagyis a sértett birtokába visszakerült. Védencem továbbá egy kiskorú gyermek ellátásáról, neveléséről egyedül gondoskodik, ebben csak szülei vannak segítségére.

 

A büntetés kiszabása során szem előtt kell tartani természetesen azt a körülményt is, hogy a szabadságvesztés végrehajtása a Btk. 86.§ (1) bekezdésének c) pontja alapján próbaidőre nem lenne felfüggeszthető, ugyanakkor – a Btk. 87.§ b) pontja alapján – el kellene rendelni a tisztelt Pécsi Járásbíróság 2018. november 22. napján jogerőre emelkedett 8.B.574/2018/6. számú ítéletével garázdaság vétsége és más bűncselekmény miatt kiszabott 2 év börtön végrehajtását is. Azon cselekmények tárgyi súlya azonban, melyek vonatkozásában védencem büntetőjogi felelőssége megállapítható, az enyhítő körülményekre is tekintettel ilyen súlyos joghátrányt nem indokol.

 

Mindezen okokból kifolyólag indítványozom, hogy a tisztelt Járásbíróság védencemmel szemben elzárás, vagy közérdekű munka büntetést szabjon ki, s a büntetésbe – a Btk. 92.§ (1) bekezdésének megfelelően – rendelje beszámítani az előzetes fogvatartásban töltött időt.