Foglalkozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés vétsége 2.

 

Az elsőfokú bíróság fellebbezésemmel támadott ítéletével védencemet bűnösnek mondta ki foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségében (Btk. 165.§ (1) bekezdés, valamint (2) bekezdés, -  helyesen - b) pont), és ezért egy év, végrehajtását tekintve két év próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. Rendelkezett a büntetés végrehajtási fokozatáról annak végrehajtása esetére, a feltétteles szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjáról, a lefoglalt bizonyítási eszközökről, valamint a bűnügyi költségről.

Az elsőfokú bíróság ítélete az alábbi okokból kifolyólag törvénysértő, ezért megváltoztatandó.

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy védencem a vád tárgyául szolgáló magatartásának kifejtése során megszegte az Erdészeti Biztonsági Szabályzat kiadásáról szóló 15/1989.(X. 8.) MÉM rendelet (a továbbiakban: „EBSZ.”) 3.2.10., valamint 3.2.14. pontjában előírt foglalkozási szabályokat, mely szabályszegései büntetőjogi értelemben gondatlan magatartásnak minősülnek. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint védencem ezen gondatlan foglalkozási szabályszegéseivel ok-okozati összefüggésben közvetlen veszélyhelyzet alakult ki a munkaterületen, illetve azokkal ok-okozati összefüggésbe hozható a minősített eset alkalmazását megalapozó halálos eredmény bekövetkezése is.

A Btk. 4.§ (1) bekezdése értelmében büntetőjogi felelősség megállapításának alapjául csak szándékos, vagy gondatlan cselekmény szolgálhat. A Btk.165.§ (1) bekezdése a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés megállapíthatóságának feltételéül a foglalkozási szabályszegés és a közvetlen veszélyhelyzet kialakulása (vagy testi sértés) közötti ok-okozati kapcsolat fennállását szabja. A Btk. 9.§-a folytán a Btk 165.§ (2) bekezdésének b) pontja szerinti minősített eset megállapíthatóságához az szükséges, hogy az elkövetőt a halálos eredmény tekintetében szintén gondatlanság terhelje. A Be. 7.§ (4) bekezdése rögzíti az in dubio pro reo elvét, melynek értelmében büntetőjogi felelősség megállapításának csak kétséget kizáróan bizonyított tények alapján van helye.

A Btk. és a Be. ezen rendelkezéseire tekintettel a jelen ügyben alapvetően a következő három kérdést kellett, illetve kell a bíróságnak megvizsgálnia és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megválaszolnia:

1. Kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető-e, hogy az EBSZ 3.2.10. pontjának védencem általi megszegése, vagyis a vágási ék nem teljes mértékben az előírt távolság- és szögméretekben történt kivágása büntetőjogi szempontból gondatlan magatartásnak minősül?

2. Amennyiben az első kérdésre a válasz igenlő, úgy kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető-e, hogy az EBSZ 3.2.10. pontjának védencem általi megszegésével okozati összefüggésben közvetlen veszélyhelyzet alakult ki a munkaterületen, illetve kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető-e, hogy ezen szabályszegéssel okozati összefüggésbe hozható a halálos eredmény bekövetkezése?

3. Végül kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető-e, hogy védencem megszegte az EBSZ. 3.2.14. pontját?

Védencem büntetőjogi felelőssége csak és kizárólag abban az esetben állapítható meg, ha az 1. és a 2. kérdésre egyaránt igennel, és/vagy a harmadik kérdésre igennel lehet felelni. Minden más esetben védencemet az ellene emelt vád alól fel kell menteni.

 

1. Az EBSZ. 3.2.10. pontja megszegésének büntetőjogi felróhatósága

Az EBSZ. 3.2.10.  pontja megszegésében megnyilvánuló foglalkozási szabályszegés gondatlan jellegével összefüggésben az elsőfokú eljárásban írásban is becsatolt perbeszédemben a következőket fejtettem ki:

„Szükségesnek tartom kiemelni, hogy a foglalkozási szabályszegés puszta ténye önmagában véve nem elegendő a büntetőjogi felelősség megállapításához a vád tárgyául szolgáló bűncselekmény vonatkozásában; ehhez ugyanis az is szükséges, hogy a szabályszegés vonatkozásában legalább az elkövető hanyagsága kétséget kizáró módon bizonyított legyen.  A foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés miatti büntetőjogi felelősség ugyanis csak abban az esetben állapítható meg, ha az elkövető azon foglalkozási szabályt, melynek hatálya alatt állt, szándékosan, vagy gondatlanságból szegte meg. A gondatlanság enyhébb alakzata, vagyis a hanyag gondatlanság esetén az elkövető azért nem látja előre magatartásának lehetséges következményeit, mert a tőle elvárható körültekintést elmulasztja. A hajkos döntés és ennek során a döntési ék nem teljes mértékben előírásszerű elkészítése azonban nem feltétlenül szándékos, vagy gondatlan magatartás eredménye, nem feltétlenül a körültekintés elmulasztásából ered, hanem lehet pusztán gyakorlatlanság, vagy ügyetlenség eredménye is. A döntési ék méreteit, paramétereit a kellő gyakorlottsággal, rutinnal, szemmértékkel, ügyességgel nem rendelkező munkavállaló abban az esetben is elhibázhatja, ha egyébként a tőle elvárható legnagyobb mértékű odafigyeléssel,, gondossággal, körültekintéssel járt el. Gondolom, senki nem vonja kétségbe, hogy egy motoros láncfűrésszel görnyedt testhelyzetben még a legnagyobb mértékű odafigyelés és körültekintés mellett sem könnyű cm-ben meghatározott méreteket, vagy szöget szemmérték alapján eltalálni. A tévedés ebben az esetben nem feltétlenül hanyagság eredménye. 

A jelentős mértékű szakmabeli, technológiai jártasságot, ügyességet megkövetelő művelet – mint amilyen a motoros fűrésszel történő hajkos döntés – során elkövetett, méretbeli eltérésből adódó foglalkozási szabályszegés esetén ezért fokozott körültekintéssel kell vizsgálni, hogy a hiba az elkövető gondatlanságára vezethető-e vissza, vagy ellenkezőleg: olyan szakmai, munkavégzési hibáról van szó, melyet az elkövető anélkül követett el, hogy hanyagul járt volna el. Minél nagyobb szakmabeli jártasságot, gyakorlottságot és ügyességet igénylő munkavégzési műveletről van szó, annál fokozottabban kell vizsgálni a gondatlanság megállapíthatóságát, hiszen annál inkább feltehető, hogy az gondatlan magatartás hiányában is elkövethető. Jelen esetben tehát az, hogy védencem adott esetben nem az előírt szögben és mélységben vágta ki esetleg a hajkot, önagában véve nem eredményezheti büntetőjogi felelősségének megállapítását. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha kétséget kizáró bizonyossággal megállapíthatóan azért nem az előírt szögben és mélységben vágta ki a hajkot, mert hanyagul végezte el a hajkvágást, vagyis ennek során nem a tőle elvérható körültekintéssel járt el. Márpedig, ezt semmilyen bizonyíték nem támasztja alá.”

Az elsőfokú bíróság ítéletének 28. pontjában fejtette ki, hogy – álláspontja szerint – védencem miképp szegte meg az EBSZ. 3.2.10. pontját. A hajklalap mélysége tekintetében az A szakértő által megadott értéket (19-22 cm) vette alapul, anélkül azonban, hogy bármi indokát is adta volna annak, miért vetette el a B által mért 13 cm-es értéket, ami egyébként megfelel az előírásnak (6-15 cm). Sajnálatos módon kimaradt az ítéleti tényállásból annak rögzítése is, hogy B szakértő a hajkvágás mélységi méretét szakvéleményében megfelelőnek minősítette (lsd. szakvélemény, 4. oldal). Az ugyanakkor tény, hogy a hajk szöge mindkét szakértő szerint elmaradt az előírt minimum 40 foktól, mégpedig körülbelül 26 és 32 fok közé esett, vagyis a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint valóban volt a vágási éknek legalább egy olyan mérete, mely valóban nem volt előírásszerű.

Azt a bűnösség szempontjából alapvető fontosságú kérdést, hogy a döntési ék kialakítása során elkövetett mérethibák hanyag, gondatlan magatartás eredményeinek tekinthetők-e, az elsőfokú bíróság lényegében véve nem vizsgálta és az ezzel kapcsolatos döntését nem indokolta. Ítéletének 98. pontjának első mondatában csupán sommásan, vagyis bármiféle tényleges, erre vonatkozó indokolás nélkül rögzíti, hogy a vádlottak által elkövetett szabályszegések gondatlanok voltak, majd ezt a sommás megállapítást egy teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen mondattal próbálja „megindokolni”. Az a megállapítás ugyanis, hogy (a vádlottak) „Azért ne látták előre a szabályszegő magatartásuk lehetséges következményeit, mert C I.r. vádlott hanyagságból nem tartotta be a rá irányadó szakmai szabályokat”, logikailag értelmezhetetlen. Ezzel ugyanis lényegében véve azt állítja az elsőfokú bíróság, hogy a vádlottak által elkövetett foglalkozási szabályszegések azért minősíthetőek gondatlannak, mert megtörténtek. Ennek így nyilvánvalóan semmi értelme nincsen. Ebből ugyanis az a téves konklúzió adódna, hogy amennyiben egy foglalkozási szabályszegés megtörténik, akkor az – büntetőjogi értelemben - feltétlenül legalább gondatlan (hanyag) magatartásnak minősül. Aligha mondhatja ugyanakkor valaki, hogy ez az állítás igaz lenne. Az elsőfokú bíróságnak – az ezen pontban tárgyalt, büntetőjogi felróhatóság szempontjából – releváns és lényeges jogkérdés vonatkozásában azt kellett volna megvizsgálnia és kellőképpen megindokolnia ítéletében, hogy miért jutott arra az eredményre, hogy védencem azért rontotta el a vágási ék bizonyos méreteit, mert elmulasztotta a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést. Ezzel azonban teljes mértékben adós maradt az elsőfokú bíróság, és az én állításom az, hogy azért maradt ezzel adós, mert mivel ez az állítás valótlan, nem is lehetett volna elfogadható módon megindokolni, így aztán nem maradt más lehetőség, mint a kérdést egy sommás – ám logikailag hibás – állítással „elintézni”, ami egyben a bíróságot terhelő indokolási kötelezettség megsértését is okozta, ráadásul egy bűnösség szempontjából lényeges kérdésben.

A perbeszédemben írtakat mindenben fenntartva ismételten szeretném kiemelni: a büntetőjogi felelősség kérdéséről való döntés során a foglalkozási szabályszegés büntetőjogi felróhatósága – vagyis szándékos, vagy gondatlan jellege – minden esetben önállóan vizsgálandó kérdés, mivel a foglalkozási szabályszegés objektív tényéből nem következik feltétlenül, hogy az szándékos, vagy gondatlan magatartás eredménye. Ahogy mondani szokták, aki dolgozik, az hibázik is. Ez éppúgy igaz a fizikai, mint a szellemi munkakörben dolgozókra. Hibák a leggondosabb, legprecízebb munkavégzés esetén is „becsúsznak”. A foglalkozási szabályok megszegése tehát nem feltétlenül vezethető vissza szándékos szabályszegésre, vagy gondatlan munkavégzésre, lehet egyszerűen csak ügyetlenség, tapasztalatlanság, gyakorlatlanság vagy a munkavállaló aktuális fizikai, szellemi állapotának (pillanatnyi fáradtság, koncentrációs zavar, biológiai, egészségi állapot, figyelmetlenség, a figyelem elterelődése stb.) is az eredménye.

A büntetőjogi felróhatóság szempontjából továbbá – álláspontom szerint – éles különbséget kell tenni a szakmabeli ügyességet, jártasságot, foglalkozási rutint megkövetelő – például meghatározott, pontos paramétereket előíró - foglalkozási szabályok (mint például az EBSZ. 3.2.10. pontja), valamint az olyan bárki által nehézség nélkül betartható, semmiféle szakmabeli jártasságot, ügyességet nem igénylő előírások között, mint például – a jelen ügy tényállásánál maradva – az EBSZ. 3.2.14. pontjában rögzített, döntővágást megelőző ellenőrzési és meggyőződési kötelezettség. Nyilvánvaló, hogy a második csoportba tartozó szabályok megszegéséhez sokkal egyértelműbben és könnyebben kapcsolható a büntetőjogi felróhatóság, míg az első csoportba tartozó foglalkozási szabályok megszegése esetén a büntetőjogi felróhatóság kérdését – a szabály nehezebb betarthatósága folytán -  fokozott körültekintéssel kell vizsgálni.

Minél nehezebb egy munkavégzési szabályt betartani, minél jelentősebb kvalitásokat, ügyességet, jártasságot, gyakorlottságot, koncentrációt igényel annak betartása, annál óvatosabban kell eljárni a szabály megszegésének büntetőjogi értékelésekor.

Jelen esetben védencem szabályszegése lényegében véve abban nyilvánult meg, hogy erősen görnyedt testhelyzetben, a talajtól 15 cm távolságra hajolva, egy jelentős súlyú motoros láncfűrésszel nem 40, hanem körülbelül 30 fokos éket vágott a kivágandó fa törzsébe, és – esetleg – néhány cm-t hibázott az ék kivágásakor. Ezek a – néhány fokban és néhány cm-ben megnyilvánuló - méretbeli eltérések önmagukban, vagyis egyéb, erre utaló és kétséget kizáró módon bizonyított adatok, tények hiányában véve nem adnak alapot annak megállapítására, hogy védencem a hajkvágás kivitelezése során elmulasztotta a tőle elvárható figyelmet, vagy körültekintést. A legtöbb ember egy 40 fokos szöget valószínűleg egy lapra felrajzolni sem lenne képes, nemhogy görnyedt testhelyzetben, lehajolva egy nehéz motoros láncfűrésszel pontosan belevágni egy fa törzsébe.

Az EBSZ. 3.2.10. pontjában megnyilvánuló szabályszegés büntetőjogi felróhatósága vonatkozásában az eljárás során bizonyítás nem történt, és – miként a fentiekben kifejtettem – az elsőfokú bíróság meg sem indokolta az ezzel kapcsolatos, az ítéletének 98. pontjának első mondatában rögzített álláspontját, vagyis egyáltalán nem adta indokát annak, hogy milyen megfontolások alapján döntött akként, hogy védencem  gondatlanságból nem az előírt méretekben vágta ki a hajkot. Ilyen körülmények között nem lehet kétségen kizáróan bizonyítottnak tekinteni, hogy védencem azért szegte meg az EBSZ. 3.2.10. pontjában foglaltakat, vagyis azért hibázta el a vágási ék előírt méreteit, mert elmulasztotta a tőle elvárható figyelmet, vagy körültekintést. (A szándékosság, ebben a vonatkozásban, nyilvánvalóan fel sem merülhet.) Az EBSZ. 3.2.10. pontjának védencem általi megszegése ennek folytán – a Btk. 4.§ (1) bekezdése, valamint a 9.§-a szerinti büntetőjogi felróhatóság feltételeinek kétséget kizáró bizonyítottságának hiánya okán – a Be. 7.§ (4) bekezdése folytán nem szolgálhat alapul védencem büntetőjogi felelősségének megállapításához.

 

2./ Az EBSZ. 3.2.10. pontja megszegése, valamint a tényállásban értékelt eredmények közötti ok-okozati összefüggés bizonyítottsága

Az EBSZ. 3.2.10. pontjának megszegése, vagyis a vágási ék nem minden méret vonatkozásában vett előrásszerű kivágása még a szabályszegés – büntetőjogi értelemben vett - gondatlan jellege, vagyis büntetőjogi értelemben vett felróhatósága esetén is nyilvánvalóan csak abban az esetben alapozhatja meg védencem büntetőjogi felelősségét, ha a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető, hogy ezzel a szabályszegéssel ok-okozati összefüggésben következett be a tényállás alap-, illetve minősített esetében rögzített eredmény. Ezen kérdést ugyanakkor csak abban az esetben szükséges vizsgálni, ha a szóban forgó foglalkozási szabályszegés büntetőjogi értelemben gondatlan magatartásnak minősíthető.

Ezzel kapcsolatban az elsőfokú eljárásban írásban is becsatolt perbeszédemben a következőket fejtettem ki:

„A másik ok, ami miatt védencem büntetőjogi felelőssége a hajkos döntés során esetlegesen elkövetett méretbeli eltérések, vagyis technológiai hibák miatt nem állapítható meg, az, hogy ez a foglalkozási szabályszegés – amennyiben megtörtént - önmagában véve kétséget kizáró módon sem közvetlen absztrakt veszélyhelyzetet nem idézett elő, sem pedig testi sértést nem okozott.

A szakértői nyilatkozatok alapján a hajkos döntés technológiai paraméterei elvileg a munkafolyamat két eredményére lehetnek befolyással: a fa dőlési irányára és a dőlési sebességére.

Ami ezek közül az elsőt illeti, a szakértői vélemények alapján aggálytalanul megállapítható, hogy ez az állítólagos szabályszegés a fa dőlési irányát az irányított, húzott döntés miatt lényegesem nem befolyásolhatta. Ezt a tényt A szakértő kifejezetten és egyértelműen rögzítette szakvéleménye második kiegészítésének 20. oldalán, a 10. kérdésre adott válaszában. Idézem: „A vizsgálati anyagokban rögzítettekre figyelemmel a gyanúsítottak által, a fentiekben megnevezett szakmai szabályszegéseik nem voltak kihatással a munkabalesetet előidéző fa dőlési irányára, ebből adódóan nem idézték elő a kidöntött fa tervezett döntési irányától eltérő irányba történő dőlését, amit egyértelműen bizonyítanak a helyszíni szemlén készült fényképfelvételek közül a 15. és a 19. számúak oly módon, hogy az azokon jól látható vágásnyomokból adódó tervezett döntési iránytól a valós irány jelentéktelen mértékben tér el, amit előidézhetett az LKT80 típusú csuklós erdészeti közelítőgéppel történő csörlőzés hatása.” B szakértő szintén azt rögzítette szakvéleményében, hogy – idézem - „...nem tudom kétséget kizáróan megállapítani, hogy a fa dőlési iránya nem a tervezett volt.” (Lsd. szakvélemény, 18. oldal, V/2.16. pont), a tárgyaláson pedig úgy nyilatkozott, hogy – idézem - „Mivel volt géppel történő húzatás, a fa oda dőlt, ahova akarták.”, illetve „...ha húzatás van, akkor a fa dőlése nem nagyon tud eltérni attól az iránytól.” (38. sz. jkv., 23.o., 7.bek, illetve 23.o., alulról a 3. bek.) D, II.r. vádlott által megbízott szakértő szintén azt állapította meg, hogy – idézem -  „A cél az volt, hogy a fa az erdő felé dőljön, és az erdő felé is dőlt.” (38. sz. jkv., 15.o., 4.bek.) A szakértői megállapítások alapján bizonyított tényként fogadható tehát el, hogy a hajkos döntés során elkövetett esetleges foglalkozási szabályszegések a fa dőlési irányára lényeges hatással nem voltak, következésképpen ezek a szabályszegések a dőlési irány megváltoztatása révén bizonyosan nem eredményeztek sem közvetlen absztrakt veszélyhelyzetet, sem pedig testi sértést, és nem állhattak okozati összefüggésben a bekövetkezett és a tényállásban értékelt eredménnyel, hiszen a fa dőlési iránya az állított szabályszegések hiányában is ugyanaz lett volna.

A következő felteendő és megválaszolandó kérdés, hogy ezek az esetleges foglalkozási szabályszegések idézhettek-e elő közvetlen veszélyhelyzetet, illetve állhattak-e okozati összefüggésben a bekövetkezett eredménnyel a fa dőlési sebességére gyakorolt hatásuk folytán. Ezzel kapcsolatban A szakértő a következőképpen nyilatkozott a tárgyaláson: „Nem tudom megmondani, hogy a nem megfelelő törési léc a dőlés idejét mennyire befolyásolja, ez nem mért adat, a fától is függ.” (38. sz. jkv., 21.o., 4.bek.) A szakértő tehát nem tudta ezt megmondani. Ha pedig még a szakértő sem tudta ezt megállapítani, akkor nyilvánvalóan nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy a védencem által a hajkos döntés kivitelezése során állítólagosan elkövetett technológiai hibák olyan mértékű hatást gyakoroltak a fa dőlési sebességére, hogy ez a sebességnövekedés közvetlen veszélyhelyzetet idézett elő. Sőt, A szakértő akképp nyilatkozott ezzel kapcsolatban, hogy az általa észlelt vágási szabálytalanságok kifejezetten csökkentő hatást gyakoroltak a a dőlési sebességére. Idézem: „A tuskón látható, hogy egy részen öt-hat cm-es részen átszakadt a törési léc, ahol szélesebbre hagyta, ott megcsavarodhatott a fa, ami szintén sebességcsökkentő tényező.” (38. sz. jkv., 21.o., 6.bek.). Tehát még egyszer, tisztelt Bíróság: a szakértő ezeket az állítólagos szabályszegéseket nem sebességnövelő, hanem éppen ellenkezőleg: sebességcsökkentő hatásúnak minősítette.

Végül szeretném ezzel kapcsolatban kiemelni, hogy B szakértő egyértelművé tette a tárgyaláson, hogy a hajkvágás előírt technológiai paramétereinek be nem tartása nem áll okozati összefüggésben a bekövetkezett balesettel: „Mivel volt géppel történő húzatás, a fa oda dőlt, ahova akarták, a baleset azért következett be, mert valaki ott tartózkodott, ahol nem tartózkodhatott volna.” (38. sz. jkv., 23.o., 7. bek.)”

Az elsőfokú bíróság ezt a kérdést, vagyis az EBSZ. 3.2.10. pontjának védencem általi megszegése, valamint a tényállásban értékelt eredmények közötti ok-okozati összefüggés kérdését a szabályszegés büntetőjogi felróhatóságának kérdéséhez hasonlóan egy érdemi indokolás nélküli, egymondatos sommás megállapítással „intézte el” ítéletének 73. pontjában. A hajkvágás során elkövetett foglalkozási szabályszegés szerinte azért állt közvetett okozati összefüggésben a balesettel, mert „a törési lépcső kialakításának elmaradása, valamint a törési léc átvágása nem lassította kellő mértékben a fa dőlését, mely egyben E sértett esetleges menekülési lehetőségét is jelentős mértékben korlátozta.” Sajnálatos módon az elsőfokú bíróság ezen büntetőjogilag releváns és lényeges kérdés vonatkozásában sem tartotta szükségesnek ítéletének indokolásában ismertetni, összevetni és értékelni a rendelkezésre álló bizonyítékokat, mindenek előtt természetesen a három szakértő ezen szakkérdésre vonatkozó megállapításait – úgy, ahogy én azt például a perbeszédemben megtettem -, ezért aztán teljes mértékben homályban maradt, hogy milyen indokokra alapította ezen ítéleti megállapítását, különösen pedig annak tükrében, hogy a szakértők megállapításai ezt  egyáltalán nem látszanak alátámasztani. Jogosan merül fel a kérdés: ha A kirendelt szakértő kijelentette, hogy „Nem tudom megmondani, hogy a nem megfelelő törési léc a dőlés idejét mennyire befolyásolja, ez nem mért adat, a fától is függ.” (38. sz. jkv., 21.o., 4.bek.), sőt kifejezetten akképp nyilatkozott, hogy az általa észlelt vágási szabálytalanságok a fa vélelmezhető megcsavarodása folytán nem növelő, hanem éppen ellenkezőleg: csökkentő hatást gyakoroltak a a dőlési sebességére („A tuskón látható, hogy egy részen öt-hat cm-es részen átszakadt a törési léc, ahol szélesebbre hagyta, ott megcsavarodhatott a fa, ami szintén sebességcsökkentő tényező.” (38. sz. jkv., 21.o., 6.bek.)),akkor – az ezen kérdés eldöntéséhez szükséges különleges szakértelem hiányában . mire alapította az ezzel kapcsolatos (sommás) megállapítását az elsőfokú bíróság.

Különösképpen sajnálatos, hogy az elsőfokú bíróság nem csak, hogy nem indokolta meg ítéletében az ezen kérdés vonatkozásában elfoglalt álláspontját, hanem még a sommás megállapítását is a vádiratból „kölcsönözte”. Ítélete 73. pontjának az ezen kérdést eldöntő első három mondata ugyanis szó szerint (!) megegyezik a vádirat 9. oldal 3. bekezdésének első három mondatával.

Kijelenthető tehát, hogy az elsőfokú bíróság – vádiratból szó szerint átvett – azon ítéleti megállapításának, mely szerint „a törési lépcső kialakításának elmaradása, valamint a törési léc átvágása nem lassította kellő mértékben a fa dőlését, mely egyben E sértett esetleges menekülési lehetőségét is jelentős mértékben korlátozta.”, semmilyen bizonyítékkal alátámasztott, tényszerű alapja nincsen.

Ugyanakkor, még ha kétséget kizáróan bizonyított ténynek is lenne tekinthető, hogy az EBSZ. 3.2.10. pontjának, mint foglalkozási szabálynak védencem általi megszegése a fa gyorsabb kidőlését eredményezte, önmagában véve ez a tény sem lenne alkalmas az ok-okozati kapcsolat megteremtésére, mivel ahhoz ezen túl még annak kétséget kizáró bizonyítottsága is szükséges lenne, hogy a szabályszegés hiányában a tényállásban értékelt eredmények nem következtek volna be. Ha ugyanis a tragikus baleset abban az esetben is ugyanolyan eredménnyel bekövetkezett volna, ha védencem a hajkot az EBSZ. 3.2.10. pontja által előírt méretekben vágja ki, akkor az ok-okozati összefüggés nem áll fenn, mivel ebben az esetben a szabályszegés a balesetet, illetve annak kimenetelét előidéző okfolyamat szempontjából közömbös. Ezen tény bizonyítása ugyanakkor az eljárás folyamán szintén nem történt meg, bár ez valószínűleg nem is lenne lehetséges - még bizonyítási kísérlet által sem -, mivel – miként A szakértő is elmondta a tárgyaláson – egy fa dőlési sebessége számos paramétertől függ. Kétséget kizáróan nem bizonyított tény ugyanakkor a terhelt terhére nem értékelhető, hipotézisre büntetőjogi felelősség nem alapozható.

Mindezek folytán az EBSZ. 3.2.10. pontjának védencem általi megszegése – a Be. 7.§ (4) bekezdésére tekintettel – az előző pontban kifejtett okon túl azért sem szolgálhat alapul védencem büntetőjogi felelősségének megállapításához, mert a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem tekinthető kétséget kizáróan bizonyítottnak, hogy ok-okozati összefüggés áll fenn a szabályszegés és a tényállásban értékelt eredmények bekövetkezése között. Az elsőfokú bíróság az ezen összefüggés fennállására vonatkozó álláspontját az ítéletében semmivel nem indokolta meg, egyáltalán nem adott számot az erre vonatkozó bizonyítékok értékeléséről, egyszerűen csak szó szerint beillesztette ítéletének indokolásába a vádirat erre vonatkozó részét. Ezzel pedig – a Be. 7.§ (4) bekezdése mellett - megsértette a Be. 561.§ (3) bekezdésének d) pontja szerinti indokolási kötelezettségét is.

 

3./ Az EBSZ. 3.2.14. pontja védencem általi megszegésének bizonyítottsága

Az EBSZ. 3.2.14. pontja védencem általi megszegésének bizonyítottságával kapcsolatban perbeszédemben a következőket fejtettem ki:

„Ezzel kapcsolatban a vádhatóság azt rója fel védencemnek, hogy – az EBSZ. 3.2.14. pontját megszegve – úgy kezdte meg a döntő vágást, hogy nem győződött meg róla, hogy a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú veszélyeztetett területen rajta, és a 3.2.3. pontban meghatározott személyeken kívül senki nem tartózkodik, illetve, hogy hogy a jogosan ott lévők a 3.2.4. és 3.2.6. pontban meghatározott biztonsági területen tartózkodnak.

Ezzel kapcsolatban mindenek előtt három nagyon lényeges tényt szeretnék rögzíteni. Az első, hogy a sértett az EBSZ 3.2.3. pontja értelmében jogszerűen tartózkodhatott a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú körön belül, az EBSZ 3.2.4. pontja szerinti biztonsági területen. B szakértő és D, II.r. vádlott által megbízott szakértő is megerősítette a tárgyaláson, hogy nem ellentétes az Erdészeti Biztonsági Szabályzattal az, hogy irányítót alkalmaztak, illetve, hogy hárman tartózkodtak a területem (38. sz. jkv., 24.o., 4.bek, illetve 14.o., 10. bek.). B szakértő kijelentette, hogy ha védencem odaállította maga mellé a döntősegédként közreműködő sértettet, akkor a szabályzatnak megfelelően járt el, illetve, hogy – idézem -: „Ha hárman tartózkodtak a területen, az nem sértette az Erdészeti Biztonsági Szabályzat előírásait” (38. sz. jkv., 22-26.o.).

A másik lényeges rögzítendő tény, hogy a meggyőződési kötelezettségnek a fa döntésének megkezdésekor, vagyis a döntővágás megkezdésekor kell eleget tenni. Ez a kötelezettség a döntővágás végrehajtása közben azonban már nem terheli az azt végző személyt. Ahogy D, II.r. vádlott által megbízott szakértő is megerősítette a tárgyaláson – idézem - „Miután a döntést végző megkezdi a fa döntővágását, nem tudja figyelni, hogy ki hova szalad, a feje nagyjából 60 cm-re van a talajszinttől, a térlátása kicsi, akkor tekint fel először, amikor megindul a fa. A korona dőléséből látja, hogy merre kell eltávolodnia a tuskótól. Neki a fa döntésére kell figyelnie, a gépesnek meg arra kell figyelnie, hogy feszül-e a kötél. Amennyiben a sértett döntősegéd volt, akkor ott kellett volna állnia az I.r. vádlott mellett, tőle egy kissé távolabb, hogy őt is, és a gépkezelő személyt is lássa.” (38. sz. jkv., 14. o., 11 – 12. bek.) Ugyanígy nyilatkozott a tárgyaláson A szakértő is. Idézem: „Nem vitatom azt, hogy a döntővágás megkezdése után a motorfűrész kezelő már semmit nem tud tenni, legfeljebb kiabálni, hogy húzódjon le.” (38. sz. jkv., 20.o., 4.bek.) B szakértő is úgy foglalt állást, hogy az ellenőrzési és meggyőződési kötelezettség a döntővágás megkezdését megelőzően terheli a döntést végző munkavállalót: „Az a személy, aki a döntést végzi, miután beindítja a fűrészt, már nem sok mindent tud tenni abban az egy-másfél percben, ami a döntésig eltelik. Mindenkinek tudnia kell, hogy a vágási területre bemenni nem szabad..” (38.sz. Jkv., 22.o., 11.bek.). Az EBSZ. 3.2.14. pontjára és a szakértői nyilatkozatokra tekintettel tényként rögzíthetjük tehát, hogy az ellenőrzési kötelezettség a döntővágás megkezdését megelőzően terhelte védencemet, ezt követően azonban már nem. Ez nagyon lényeges elem.

Végül a harmadik lényeges rögzítendő tény, hogy a döntővágás időszükséglete körülbelül egy perc volt. Ebben a tekintetben védencem és a szakértők nyilatkozatai megegyeztek egymással. Ezt a tényt megerősítette D, II.r. vádlott által megbízott szakértő (lsd. 38. sz. jkv., 15. o., 1. bek.) és A szakértő is a tárgyaláson. Utóbbi a következőképpen nyilatkozott „A fának a döntővágása 1 percet vehetett igénybe, pontos időtartamot nem tudok mondani, függ attól, hogy a fűrész milyen gyorsan tud haladni benne, és függ a műszaki paraméterektől is” (38.sz. jkv., 26.o., 4.bek.). D, II.r. vádlott által megbízott szakértő ezzel kapcsolatban a következő nyilatkozatot tette a tárgyaláson: „A döntővágás is legalább egy percet vesz igénybe...Legalább egy perc az az időszak, amikor az I.r. vádlottnak csak a döntővágásra kellett figyelnie, semmilyen figyelési vagy ellenőrzési kötelezettség nem terhelhette. Egy perc alatt a sértett nagyon könnyen odaérhetett ahhoz a részhez, ahol a fa elsodorta.”  (38. sz. jkv., 15. o., 2. bek.) B szakértő hasonló nyilatkozatot tett: „Az a személy, aki a döntést végzi, miután beindítja a fűrészt, már nem sok mindent tud tenni abban az egy-másfél percben, ami a döntésig eltelik. Mindenkinek tudnia kell, hogy a vágási területre bemenni nem szabad.” (lsd. 38. sz. jkv., 22. o., utolsó és utolsó előtti bek.)

Tényként rögzíthető tehát, hogy a balesetet közvetlenül megelőző körülbelül egy percig terjedő időintervallumban védencemet már nem terhelte az ellenőrzési és meggyőződési kötelezettség a veszélyeztetett területen tartózkodás tekintetében.

Azt, hogy védencem a döntővágás megkezdését megelőzően meggyőződött-e arról, hogy a veszélyeztetett területen senki sem tartózkodik, nyilvánvalóan egyetlen egy ember tudja csupán: védencem. Ő azt állítja, hogy eleget tett ennek a kötelezettségének. Mindenki más rajta kívül legfeljebb csak következtethet erre, mégpedig – a büntetőeljárás alkotmányos alapelveinek megfelelően - kétséget kizáró módon bizonyított tényekből kiindulva. A  kérdés  tehát – figyelembe véve védencem védekezését - az, hogy a kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető tények alapján kétséget kizáró módon levonható-e az a következtetés, hogy védencem a döntővágás megkezdését megelőzően nem tett eleget a szóban forgó kötelezettségének. A válasz pedig erre a kérdésre egyértelműen: nem. Nincs ugyanis, tisztelt Bíróság, egyetlen egy olyan kétséget kizáró módon bizonyított tény,sem, melyből kétséget kizáró bizonyossággal le lehetne vonni ezt a következtetést.

Ezen állítólagos foglalkozási szabályszegéssel összefüggésben a védencem büntetőjogi felelősségével kapcsolatos döntés érdekében tehát a következő egyszerű eldöntendő kérdést kell feltenni: „Kizárható-e kétséget kizáró bizonyossággal a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, hogy védencem – miként állítja - a döntővágás megkezdése előtt eleget tett az ellenőrzési és meggyőződési kötelezettségének a veszélyeztetett területen tartózkodás tekintetében, ennek eredményeképpen megállapította, hogy a sértett mellette, az EBSZ 3.2.4. pontja szerinti biztonsági területen tartózkodik, a veszélyeztetett területen senki sem tartózkodik, s a sértett ezen területre azon egy perc alatt ment be, amikor védencem már a döntővágást végezte?” Védencem büntetőjogi felelőssége ezen állítólagos foglalkozási szabályszegés vonatkozásában csak akkor állapítható meg, ha erre a kérdésre a bizonyítékok alapján kétséget kizáró bizonyossággal igennel lehet felelni, Márpedig, nem ez a helyzet.

Az ezen alapvető kérdés vizsgálata során felteendő és megválaszolandó legelső kérdés az, hogy megvalósulhatott-e a baleset úgy, ahogy védencem állítja, vagyis, hogy a döntővágás megkezdésekor a sértett közvetlenül mellette,  az EBSZ. 3.2.4. pontja szerinti biztonsági területen tartózkodott, s a döntővágás ideje alatt ment be a veszélyeztetett területre. Erre a kérdésre igen a válasz.

Tényként rögzíthető és a vádirat is azt tartalmazza, hogy a sértett 15 m-re volt a kivágott fától, amikor megtörtént a baleset (2. oldal, 3. bekezdés). Mi következik ebből? Nem más következik, tisztelt Bíróság, mint hogy akár védencem mellett, az EBSZ. 3.2.4. pontja szerinti biztonsági területen tartózkodott a sértett a döntővágás megkezdésekor – miként a vádlottak a bírósági eljárás során tett vallomásukban állították -, akár pedig a fa törzshosszúsága kétszeresének megfelelő sugarú körön kívül – miként a nyomozás során tett vallomásaikban állították -, elindulhatott akkor is a veszélyeztetett területen kívülről a veszélyeztetett területre, amikor védencem már a döntővágást végezte és amikor már nem volt tőle elvárható, hogy a sértett mozgását szemmel tartsa.

Amennyiben ugyanis a sértett a fa melletti, az EBSZ. 3.2.4. pontja szerinti biztonsági területről indult el a baleset bekövetkezésének helye felé, akkor 15 métert, ha pedig kívülről, a fa kétszeres magasságának megfelelő, vagyis 41,2 méter sugarú veszélyeztetett területen túlról indult el, akkor körülbelül 26 métert kellett megtennie a baleset bekövetkeztéig. Ezen távolságok megtételének időszükséglete legfeljebb 15, illetve 26 másodperc, de mindenképpen kevesebb, mint egy perc. Ebből pedig egyenesen és egyértelműen következik, hogy bárhonnét is indult el a sértett, a mozgása indulhatott a veszélyeztetett területen kívülről akkor, amikor védencem már a döntővágást végezte és ellenőrzési kötelezettség nem terhelte.

A következő felteendő és megválaszolandó kérdés, hogy kizárják-e kétséget kizáró bizonyossággal a rendelkezésre álló bizonyítékok, hogy védencem védekezésének megfelelően, vagyis az előbb elmondottak szerint következett be a baleset. Erre a kérdésre pedig egyértelműen nem a válasz, ugyanis ilyen, ezt kizáró bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. Nincs semmilyen védencem védekezésének megdöntésére alkalmas olyan bizonyíték, mely alapján kétséget kizáró módon lehetne következtetni a döntővágás megkezdését megelőző ellenőrzési és meggyőződési kötelezettség védencem általi megszegésére.

A lefolytatott bizonyítási eljárás alapján tehát nem zárható ki kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a balesethez kizárólag az vezetett, hogy a sértett a rá vonatkozó alapvető foglalkozási szabályokat, nevezetesen a munkavédelemről szóló törvény 60. § (1) bekezdés második mondat II. fordulatát, valamint a d) és e) pontját - miszerint a munkavállaló köteles a munkáját úgy végezni, hogy ez saját vagy más egészségét és testi épségét ne veszélyeztesse, ennek érdekében köteles a munkaterületen fegyelmet tartani és a munkája biztonságos elvégzéséhez szükséges ismereteket a munkavégzés során alkalmazni -, valamint az EBSZ 3.2.5. pontját megszegve akkor lépett be – akár belülről, akár kívülről - a fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú körön belüli veszélyeztetett területre, amikor védencem már megkezdte a fa döntését és őt ellenőrzési kötelezettség már nem terhelte és nem is terhelhette. A balesethez kizárólag a fakitermelő és láncfűrészkezelő szakképesítéssel rendelkező sértett ezen foglalkozási szabályszegései  vezettek. A sértett ezen foglalkozási szabályszegéseit A szakvéleménye is rögzíti, miként azt is, hogy a sértettnek az EBSZ 3.2.5. pontjában foglaltak megszegésében megnyilvánuló foglalkozási szabályszegése közvetlen okozati összefüggésben áll a baleset bekövetkezésével és annak eredményével (34. o, 3. bek., illetve 45.- 46.o). Ugyanezen állítását megismételte a tárgyaláson is – idézem - „Az elhunyt személy mulasztását sem szabad elfelejteni, mert abba a zónába futott be, ahova nem mehetett volna.” (38. sz. jkv., 20.o., 3.bek.). D, II.r. vádlott által megbízott szakértő a tárgyaláson kijelentette, hogy  idézem -_ „Az elhunyt felelősségét elég nagymértékűnek tartom.” (38. sz. jkv., 13.o., 11. bek.). Amennyiben a sértett, mint döntősegéd a döntés végéig ott maradt volna, ahol a vádlottak szerint a döntés megkezdésekor tartózkodott, vagyis I.r. vádlott mellett, nem következett volna be a baleset.

Védencem büntetőjogi felelősségének megállapíthatósága szempontjából egyébként nincs jelentősége annak a kérdésnek, hogy a sértettnek a döntővágás ideje alatt védencem mellett, vagy a fa törzshosszúsága kétszeresének megfelelő sugarú körön kívül kellett volna tartózkodnia, mert az ebből a szempontból releváns kérdés – védencem védekezésére tekintettel - kizárólag az, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kétséget kizáró módon kizárható-e, hogy a sértett a döntővágás ideje alatt ment be a veszélyeztetett területre. Mindazonáltal, ezen kérdés tekintetében a többi munkavállaló nyilatkozata különös jelentőséggel bír. Márpedig mind F, mind pedig G a nyomozás során és a tárgyaláson is akként nyilatkozott hogy a sértett általában döntősegédként működött közre és I.r. vádlott mellett lett volna a helye (lsd. 14. sz. jkv, 17.o.-tól, illetve 24.o.-tól). H tanú is megerősítette, hogy az irányított döntés három munkavállaló munkáját tette szükségessé. Azt, hogy a sértett helye döntősegédként valóban I.r. vádlott mellett volt, a vádlottak és az idézett tanúk tárgyaláson tett vallomásain túl bizonyítja az is, hogy a sértettet hátulról érte az erőhatás, vagyis a fának háttal állt, amikor az ág eltalálta, illetve, hogy a sértett nem a másik két, darabolást végző munkavállaló mellé volt beosztva ezen utóbbi munkavállalók elmondása alapján. Mivel pedig a sértett mindössze 15 méterre volt a döntés helyétől, amikor a baleset bekövetkezett, s ezen távolság megtételéhez legfeljebb 15 másodpercre volt szüksége, lényegében véve kizárható, hogy nem akkor indult el, amikor védencem már a döntővágást végezte. Ha ugyanis akkor indult volna el, amikor védencem hozzákezdett ehhez a művelethez, akkor – feltéve, hogy nem áll meg valamiért – a döntővágás körülbelül egy perces időtartama alatt rég elhagyta volna a veszélyeztetett területet. Ennélfogva kijelenthető, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok nem hogy nem cáfolják, hanem sokkal inkább megerősítik védencem védekezését.

Szeretném végül kiemelni B szakértő megállapítását, melyek – véleményem szerint – ténybelileg teljes mértékben helytállóak és melyek nagyon lényegesek az ügy szempontjából: „...a baleset azért következett be, mert valaki ott tartózkodott, ahol nem tartózkodhatott volna....ha a sértett a vágás közben szalad be, akkor a döntő nem tud mit tenni...A baleset bekövetkezésének elsődleges oka az volt, hogy a sértett személy a fa magasságának kétszeres távolságán belül tartózkodott. Azt, hogy hogyan került oda, nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy C mögül hogyan került a fa tövétől ellenkező irányban húsz méteres távolságba a sértett.” (38. sz. jkv., 23.o., 7.-8. bek., illetve 25.o., utolsó és 26.o. 1. bek.)

Így van, tisztelt Bíróság, valóban nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy a sértett honnét, hogyan, mikor és miért került a baleset helyszínére, ahol a végzetes baleset érte. Ebből következően nem lehet teljes bizonyossággal kizárni, hogy a védencem mellől, a biztonsági zónából indulva a döntővágás ideje alatt ment oda, amikor védencemet már nem terhelte az ellenőrzési kötelezettség, vagyis – ahogy B szakértő fogalmazott – a vágás közben szaladt be, amikor a döntő már nem tud mit tenni. Ilyen körülmények között pedig védencem büntetőjogi felelőssége – a terhére rótt foglalkozási szabályszegés bizonyítottságának hiánya okán – nem állapítható meg, mert az ellentétes lenne az in dubio pro reo elvével.”

Az elsőfokú bíróságnak tehát ezen foglalkozási szabályszegéssel összefüggésben lényegében véve arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kizárható-e kétséget kizáró bizonyossággal, hogy védencem a döntővágás megkezdését megelőzően eleget tett az ellenőrzési és meggyőződési kötelezettségének a veszélyeztetett területen tartózkodás tekintetében, ennek eredményeképpen megállapította, hogy a sértett valamelyik – a belső, vagy a külső - biztonsági területen tartózkodik, a veszélyeztetett területen senki sem tartózkodik, s a sértett ezen területre azon egy perc alatt ment be, amikor védencem már a döntővágást végezte. Ha ugyanis ez a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem zárható ki kétséget kizáró bizonyossággal, akkor ebből egyszersmind az következik, hogy nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy védencem nem tett eleget a döntővágás megkezdését megelőző  ellenőrzési és meggyőződési kötelezettségének, vagyis nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak, hogy elkövette a terhére rótt foglalkozási szabályszegést.

Szeretném e helyütt is kiemelni: az a kérdés, hogy védencem a döntővágás megkezdését megelőzően eleget tett-e  az ellenőrzési és meggyőződési kötelezettségének, nem szakkérdés, hanem szakmai-tudományos módszerekkel és ismeretekkel el nem dönthető, a rendelkezésre álló bizonyítékok egyenkénti és összefüggő értékelését igénylő ténykérdés, melynek megválaszolása nem a szakértők, hanem a bíróság kompetenciájába tartozik. A szakértők által közölt szakmai adatok, információk (pl. a döntővágás időszükséglete tekintetében) ezen kérdés eldöntését legfeljebb csak elősegíthetik, megkönnyíthetik, ám az, hogy a nyomozás során a szakértői bizonyítást ezen tisztán ténykérdésnek minősülő kérdésre is kiterjesztették, s ezáltal a szakértőket kvázi ténybíróként használták fel, súlyos eljárási szabálysértésnek minősül. Álláspontom szerint egyébként a nyomozóhatóság azért telepítette a szakértőkre - a szakkérdések mellett – bizonyos ténykérdések eldöntését is, mert ezen ténykérdések saját maga általi bizonyítását kivitelezhetetlennek vélte. Csakhogy a ténykérdések szakértő általi „megválaszolása” nem az adott ténykérdés bizonyítottságát, hanem az eljárás szabálytalanságát és törvénytelenségét eredményezi. Ténykérdések tekintetében a szakértő „válasza” bizonyítékként nem használható fel. (Az elsőfokú bíróság javára írandó, hogy ezen kérdést – ítéletének indokolása alapján – végül nem a szakértők nyilatkozatai, hanem az alábbiakban felsorolt „bizonyítékok” alapján döntötte el.)

Az elsőfokú bíróság végül arra az eredményre jutott, hogy a szóban forgó foglalkozási szabályszegés védencem általi elkövetése kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető (lsd. 74., 75., 90. és 96. pont). Sőt, ítéletének 96. pontjában kifejezetten tényként állapította meg, hogy a sértett a döntővágás védencem általi megkezdésekor a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú körön belül, a vágásterületen tartózkodott. Ezen megállapítását lényegében véve az alábbiakkal indokolta.

a) a vádlottak sietősen, gyorsan végezték a munkát, 20 perc alatt hat fát vágtak ki, vagyis körülbelül három perc alatt végeztek egy fa kivágásával (90. pont);

b) a sértett a balesetet okozó fa döntése során nem látott el döntésirányítói feladatokat (89. pont),

c) a vádlottak szavahihetősége megdőlt (84., 93. pontok), a vádlottak vallomásaira tényállást alapítani nem lehetett (90. pont).

Ezek tehát azok a „bizonyítékok”, melyekre tekintettel az elsőfokú bíróság a védencem általi foglalkozási szabályszegés kétséget kizáró bizonyítottságát megállapíthatónak találta: a vádlottak gyorsan dolgoztak, a sértett nem döntősegédként működött közre, illetve „megdőlt a vádlottak szavahihetősége”. Valójában ez minden. A bizonyítékok ezen „láncolatán” alapul tehát védencem büntetőjogi felelőssége, legalábbis ezen foglalkozási szabályszegés vonatkozásában. Egyetlen egy más olyan bizonyíték nem került elő, mely alkalmas lett volna védencem azon állításának megcáfolására, hogy a sértett akkor ment be a biztonsági területről a veszélyeztetett területre, amikor ő már a döntővágást végezte és ellenőrzési, meggyőződési kötelezettség nem terhelte.

Ezek után egyenként vizsgálom meg a fentiekben felsorolt „bizonyítékok” tényleges bizonyító erejét és a szóban forgó ténykérdés eldöntésére való alkalmasságát.

Ad a) Az az elsőfokú bíróság által az ítéletének 90. pontjában említett és a főügyészség indítványában is kiemelt körülmény, hogy a vádlottak munkavégzése az átlagosnál gyorsabb tempójúnak (sőt: „nagyon gyorsnak”) minősíthető, egyrészt erre vonatkozó szakértői megállapítás hiányában nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak (sem az elsőfokú bíróság, sem pedig a főügyészség nem rendelkezik az ezen (szak)kérdés megválaszolásához szükséges különleges szakértelemmel), másrészt pedig a védencem terhére rótt foglalkozási szabályszegés elkövetésének bizonyítottsága tekintetében irreleváns. A munkavégzés sebessége ugyanis csak abban az esetben hozható bármilyen következtetés levonását lehetővé tevő összefüggésbe a szabályszegés elkövetésével, ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a munkavégzés oly módon volt megszervezve, hogy a sértettnek a csörlőkötél felhelyezését követően a külső biztonsági területre kellett távoznia. Ennek ugyanis ténylegesen van bizonyos időszükséglete. Csakhogy ez pusztán hipotézis, amit semmilyen bizonyíték nem támaszt alá. Ez a semmivel nem bizonyított hipotézis jelenik meg az elsőfokú bíróság ítéletének 90. pontjában, s lényegében ezen semmivel nem bizonyított hipotézisen alapul védencem büntetőjogi felelőssége. Abban az esetben ugyanakkor, ha nem tekintjük kizárhatónak azt, amit védencem is állít, vagyis, hogy a sértett helye a vágási művelet teljes ideje alatt védencem mellett, a kivágandó fa melletti, az EBSZ. 3.2.3. pontjában említett, belső biztonsági zónában volt, a munkavégzés tempója azonnal indifferens körülménnyé válik.

Ad b) Az a kérdés, hogy a sértett a balesetet okozó fa döntésekor végzett-e döntésirányítási feladatot, vagyis  az ő kötelessége volt-e, hogy jelezze II.r. vádlottnak a csörlőzés megkezdését, a védencem terhére rótt foglalkozási szabályszegés elkövetésének bizonyítottsága szempontjából szintén teljességgel irrelevánsnak tekinthető. Az ugyanis kétséget kizáró módon bizonyított tényként fogadható el – az elsőfokú bíróság álláspontja szerint is -, hogy a csörlő kötelét a sértett kötötte fel a fára a vágást megelőzően. Ebből következően a vágási műveletet közvetlenül megelőzően a sértett egészen biztosan a kivágandó fa közvetlen közelében tartózkodott. Ha viszont ez így van, akkor sokkal életszerűbb annak feltételezése, hogy a vágási művelet teljes ideje alatt védencem mellett, vagyis a kivágandó fa melletti biztonsági területen lett volna a helye, hiszen semmi sem indokolja, hogy a csörlőkötél felhelyezését követően ne ugyanott, vagyis a fa melletti, az EBSZ. 3.2.3. pontjában említett belső biztonsági zónában maradjon, hanem a veszélyeztetett területen keresztül elinduljon kifelé a vágási területen kívüli, külső biztonsági területre. A belső biztonsági területen maradás nyilvánvalóan egyszerűbb, kézenfekvőbb, biztonságosabb és gyorsabb munkavégzést lehetővé tevő megoldás. Ebből következően a sértett irányítási feladatai hiányának elfogadása semmilyen módon nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a sértett a döntővágás védencem általi megkezdésekor nem védencem mellett, a kivágandó fa melletti, belső biztonsági zónában tartózkodott, illetve, hogy ezen tényről védencem a döntővágás megkezdését megelőzően nem győződött meg. Nincs semmilyen arra vonatkozó előírás, mely szerint az a munkavállaló, aki nem végez döntésirányító tevékenységet, hanem csupán a csörlőkötelet rögzíti a kivágandó fára a vágási műveletet megelőzően, a vágási művelet ideje alatt nem tartózkodhat a belső biztonsági zónában. Az EBSZ. 3.2.3. pontja ugyanis 3 fő munkát végző és még legfeljebb két fő munkát irányító, vagy ellenőrző szakember belső biztonsági területen való tartózkodását általános jelleggel lehetővé teszi, anélkül tehát, hogy ezt az adott munkavállalók által ellátandó munkaköri feladatoktól függővé tenné. Ily módon tehát az a körülmény, hogy a sértettnek esetlegesen csupán a csörlőkötél fához történő rögzítése volt a feladata, döntésirányítóként azonban nem működött közre, nem alkalmas azon tény bizonyítására, hogy védencem megszegte az EBSZ. 3.2.14. pontjában foglalt kötelezettségét, mivel a döntésirányítói feladat megléte, vagy hiánya semmilyen kapcsolatban nincs azzal a körülménnyel, hogy a sértettnek megállapodás, illetve munkáltatói utasítás szerint hol kellett tartózkodnia a döntővágás megkezdésekor, illetve, hogy tényleges hol tartózkodott.

Ad c) Az elsőfokú bíróság ítéletének 84. pontjában megállapította, hogy a vádlottak szavahihetősége megdőlt, ezért a vallomásukra tényállást alapítani nem lehet (90. pont).. A 93. pontban II.r vádlott egyik állításának valóságát pedig részben a szavahihetőségének megdőlésére hivatkozva utasította el. Ezzel kapcsolatban az alábbi, a jelen ügyön túlmutató, elvi jellegű megállapításokat szeretném tenni. A bíróság a döntését valósághű tényállásra köteles alapozni (Be. 163.§ (2)), ennek érdekében a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg (Be. 167.§ (4)). A Be. 7.§ (1) bekezdése és a 164.§ (1) bekezdése rögzíti a vádló általi bizonyítás elvét. Bizonyítási eszköz – többek között – a terhelt vallomása  (Be. 165.§ b) pont). A bizonyítás eszköze tehát nem a terhelt, illetve annak valamely egyéni emberi tulajdonsága, jellemvonása (pl. a szavahihetősége), hanem csak és kizárólag a terhelt vallomása. Ebből adódóan a terhelt eljárásbeli magatartását, viselkedését, illetve a bíró emberismerete alapján megállapítható emberi tulajdonságait (így például a valótlan nyilatkozatok megtételére való hajlamát) a bíróság kizárólag a bizonyítékok értékelése során veheti figyelembe, mely figyelembe vétel legfeljebb a terhelti vallomás teljes, vagy részleges elvetéséhez vezethet. A bíróság ugyanakkor ebben az esetben is kötve van a valósághű tényállás megállapítására vonatkozó kötelezettségéhez és ebben az esetben is érvényesülnie kell mind a vádló általi bizonyítás, mind pedig az in dubio pro reo elvének. A vádlott szavahihetőségének – bíróság szerinti – megdőlése esetén is a vádló köteles tehát a vádlott bűnösségét bebizonyítani, a bíróság a döntését ebben az esetben is csak valósághű tényállásra alapozhatja, és a vádlott bűnösségének megállapítására csak kétséget kizáró módon bizonyított tények alapján kerülhet sor. Ebből következően a vádlotti vallomás, vagy annak valamely részének elvetése esetén a vádlott büntetőjogi felelőssége csak abban az esetben állapítható meg, ha az azt megalapozó valósághű tényállást az egyéb bizonyítékok önmagukban is teljes körűen alátámasztják. Ha azonban a vádlotti vallomás teljes vagy részleges elvetése következtében a bizonyítékok láncolatában hézag keletkezik, büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet nem hozható (még „hazudozós” vádlott esetében sem). Ha a vádlott valamiről, ami vagy fehér, vagy fekete, azt állítja, hogy fehér, ugyanakkor a szavahihetősége a bíróság szerint megdőlt, akkor a bíróság emiatt – a feketeségre vonatkozó bizonyíték hiányában – legfeljebb azt állapíthatja meg, hogy annak a valaminek a fehérsége nem bizonyított, azt azonban nem, hogy az a valami fekete. Súlyosan törvénytelen, a büntetőeljárás alapelveit sértő eljárásnak tekintendő ha a bíróság a vádlott vallomásának figyelembe vételét nem csupán elveti, hanem azt – a vádlott szavahihetőségének megdőlésére hivatkozva – egyfajta „negatív bizonyítékként” veszi figyelembe, vagyis úgy veszi, mint ha a vádlotti nyilatkozat ellentéte lenne a valóságnak megfelelő. Ebben az esetben nem más történik, mint, hogy a bíróság a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapíthatósága érdekében a bizonyítékok láncolatában mutatkozó hézagot lényegében véve a vádlotti vallomás „inverzével” tölti be és erre alapítja a vádlott büntetőjogi felelősségét megállapító döntését. Ez az eljárás a vádló általi bizonyítás, a valósághű tényállás megállapítása és az in dubio pro reo elvének teljes lábbal tiprását valósítja meg, egyben az eljárást tisztességtelenné és törvénytelenné teszi. Márpedig, álláspontom szerint a jelen ügyben ez történt. Mivel azt a bizonyítandó tényt, hogy védencem a döntővágás megkezdését megelőzően nem tett eleget az ellenőrzési és meggyőződési kötelezettségének – ezt alátámasztó bármilyen bizonyíték (szemtanú, beismerő vallomás stb.) hiányában – csak azon tény bizonyításával lehetett volna kétséget kizáró módon bebizonyítani, hogy a sértett a döntővágás megkezdésekor a veszélyeztetett területen tartózkodott, ám ezen tény bizonyítására sem állt rendelkezésre semmiféle bizonyíték, az elsőfokú bíróság a bizonyítottság ezen nyilvánvaló hiányosságát egyszerűen a vádlottak szavahihetőségének megdőlésére hivatkozva a védencem által tett nyilatkozat inverzének elfogadásával próbálta meg kiküszöbölni. Érvelése szerint védencem azt állította, hogy a döntővágás megkezdését megelőzően eleget tett a meggyőződési kötelezettségének, azonban megdőlt a szavahihetősége, az állítására tényállást alapítani nem lehet, következésképpen tehát nem tett eleget a meggyőződési kötelezettségének. Ezzel az eljárásával az elsőfokú bíróság a büntetőeljárás legalapvetőbb elveit- nevezetesen az in dubio pro reo elvét (Be. 7.§ (4)), a vád általi bizonyítás elvét (Be. 7.§ (1) és 164.§ (1)) és a valósághű tényállás megállapításának elvét (163.§ (2)) sértette meg.

Mivel tehát az elsőfokú bíróság által az ítéletében említett, fenti körülmények az EBSZ. 3.2.14. pontja védencem általi megszegésének bizonyítására még közvetett módon sem alkalmasak, az elsőfokú bíróságnak – a „szavahihetőség megdőlésére” vonatkozó törvénysértő módon alkalmazott teória igénybevétele mellett - törvényszerű módon az érveléstan logikai hibáihoz is folyamodnia kellett annak érdekében, hogy védencem büntetőjogi felelősségét megállapíthassa.

Az elsőfokú bíróság ítélete indokolásának szóban forgó része ugyanis tulajdonképpen nem más, mint a már Arisztotelész által is említett gyakori érvelési hiba, nevezetesen a nem bizonyított tény, vagyis a feltételes állítás felhasználásával történő érvelés. Ezen érvelési hiba gyakran szolgál a bizonyítás hiányosságainak elfedésére.

Az eljárás során a bizonyítandó tény nem vitásan az volt, hogy védencem megszegte az EBSZ. 3.2.14. pontjában rögzített munkavégzési szabályt, mert a döntővágás megkezdését megelőzően nem győződött meg arról, hogy a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú veszélyeztetett területen rajta, és a 3.2.3. pontban meghatározott személyeken kívül senki nem tartózkodik. Ezen feladat teljesítése érdekében az elsőfokú bíróság – védencem büntetőjogi felelősségének megállapíthatósága érdekében – védencem szavahihetőségének megdőlésére hivatkozva lényegében véve felállított egy tényként kezelt hipotézist, mely szerint a sértett a döntővágás megkezdésekor a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú veszélyeztetett területen tartózkodott (lsd. 96. pont, első mondat). Ezt a tényt ugyanakkor az égvilágon semmilyen bizonyíték nem támasztja alá és erre vonatkozó bizonyítékokat az elsőfokú bíróság sem említ az ítéletében. (Bizonyíték csak azon tény vonatkozásában áll rendelkezésre, hogy a sértett a baleset időpontjában a veszélyeztetett területen tartózkodott, azt alátámasztó bizonyíték ugyanakkor, hogy a döntővágás megkezdésekor, vagyis körülbelül a baleset időpontját egy perccel megelőzően. Is ott tartózkodott, az eljárás során nem került elő.) Ezzel az elsőfokú bíróság elkövette azt az érvelési hibát, hogy hipotézist, vagyis nem bizonyított tényt használt fel tény bizonyításra. Az érvelési lánc következő lépéseként pedig már nem volt nehéz levonni a következtetést, mely szerint mivel a sértett a döntővágás megkezdésekor a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú veszélyeztetett területen tartózkodott (tényként kezelt, ám valójában semmivel nem bizonyított hipotézis) és védencem ezt nem vette észre (közbenső következtetés), bizonyítottnak tekinthető, hogy elkövette a terhére rótt foglalkozási szabályszegést (konklúzió, lsd. 96. pont második mondat). Csakhogy ha ezen érvelési láncból a nem bizonyított tényállítást kivesszük, az egész érvelési lánc megdől és a bizonyítandó tény bizonyítatlan marad.

Az elsőfokú bíróság ezen érvelése ugyanakkor egyben petitio principiinek, vagyis körkörös érvelésnek is tekinthető. Azt mondta ki ugyanis az ítéletében, hogy azt a tényt, hogy védencem megszegte az EBSZ. 3.2.14. pontjában rögzített munkavégzési szabályt, mert a döntővágás megkezdését megelőzően nem győződött meg arról, hogy a döntésre kerülő fa kétszeres magasságának megfelelő sugarú veszélyeztetett területen rajta, és a 3.2.3. pontban meghatározott személyeken kívül senki nem tartózkodik, az a tény bizonyítja, hogy ha nem követte volna el a szóban forgó szabályszegést, észre kellett volna vennie, hogy a sértett a döntővágás megkezdésekor a veszélyeztetett területen tartózkodik, s az, hogy ezt nem vette észre, csak azért történhetett meg, mert elkövette a szóban forgó szabályszegést. A bizonyítandó tényt tehát – egy nem bizonyított tény közbenső felhasználásával – lényegében véve önmagával „bizonyította be”. Ez így logikailag nyilván teljes mértékben hibás érvelésnek tekintendő.

Miként az előzőekben kiemeltem, az elsőfokú bíróságnak azért kellett a „szavahihetőség megdőlésének”  a vádló bizonyítási kötelezettségét és az in dubio pro reo elvét áttörő eszközéhez folyamodnia és azért kellett logikailag hibás érvelést alkalmaznia, mert arra vonatkozó bizonyíték, hogy a sértett már a döntővágás megkezdésekor a veszélyeztetett területen tartózkodott és nem a döntővágás ideje alatt ment oda be, amikor védencemet már semmiféle meggyőződési és ellenőrzési kötelezettség nem terhelte, az eljárás során egyáltalán nem merült fel.

Az elsőfokú bíróság álláspontjával ellentétben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem zárható ki kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a döntővágás megkezdésekor a sértett – aki nem vitásan rögzítette a csörlő kötelét a kivágandó fa törzséhez - még valamelyik biztonsági területen tartózkodott és csak a döntővágás mintegy egy perces időtartama alatt ment be a veszélyeztetett területre. Ha pedig ez nem zárható ki kétséget kizáró bizonyossággal, akkor ebből következően az sem állítható kétséget kizáró bizonyossággal, hogy védencem elkövette a terhére rótt foglalkozási szabályszegést.

Mind az elsőfokú bíróság, mind pedig indítványában a főügyészség kiemelt jelentőséget tulajdonított a sértett – vádlottak által állított – esetleges öngyilkossági szándékának. Csakhogy ez a kérdés valójában indifferens, ezért nem is foglalkoztam vele sem a védőbeszédemben, sem pedig ezen beadványomban. A büntetőjogilag releváns és lényeges kérdés ugyanis nem az, hogy a sértett miért került a kivágott fa alá, hanem az, hogy a döntővágás megkezdését megelőzően, vagy a döntővágás ideje alatt került-e a veszélyeztetett területre. A mozgását meghatározó indítékoknak ebből a szempontból valójában semmilyen jelentőségük nincsen.

Végül szeretném megjegyezni, hogy a hatóságoknak a védencem büntetőjogi felelősségének bizonyításával kapcsolatos nehézségei véleményem szerint ez eljárás során mindvégig érezhetőek voltak. A nyomozás két évig tartott, ennek során – ugyanazon kérdések megválaszolása céljából – két szakértő kirendelésére is sor került, akiknek több ízben kellett a nyomozóhatóság felhívására a szakvéleményeiket kiegészíteniük – miként a fentiekben említettem, részben nem szak-, hanem ténykérdésekre adott válaszokkal - és a nyomozóhatóság általi közös meghallgatásukra is sor került. Az elsőfokú bírósági eljárás is közel két évig tartott, s az elsőfokú bíróság a perbeszédek elhangzását követően ítélethirdetés céljából elnapolta a tárgyalást.

Mindezen megfontolásokra tekintettel kijelenthető, hogy védencem büntetőjogi felelőssége sem az EBSZ. 3.2.10. pontjának, sem pedig a 3.2.14. pontjának megszegésére alapítottan nem állapítható meg. Az EBSZ 3.2.10. pontjának megszegésére alapítottan azért nem, mert nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak sem ezen szabályszegés büntetőjogi felróhatósága (büntetőjogi értelemben vett „hanyag” jellege), sem pedig a szabályszegés és a tényállásban értékelt eredmények közötti ok-okozati összefüggés, az EBSZ. 3.2.14. pontjára alapítottan pedig azért nem, mert nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak ezen szabályszegés védencem általi elkövetése. Vagyis – a főügyészség álláspontjával ellentétben – nemhogy ezen szabályszegés szándékos jellege nem állapítható meg, hanem még annak védencem általi megvalósítása sem.

Mindezen okokból kifolyólag kérem a tisztelt Törvényszéket, hogy védencemet – az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával (Be. 606.§) – az ellene emelt vád alól felmenteni szíveskedjék.