Bántalmazásért járó kártérítés

Ügyfelünk összeszólalkozott alperesekkel utóbbiak hajnali részeg hangoskodása miatt. A szóváltás kölcsönös lökdösődéssé fajult. Ügyfelünk a további tettlegességet megelőzve a helyszínről elmenekült, alperesek azonban üldözni kezdték, s végül lakásának ajtaja előtt utolérték, ahol tettlegességre került sor. A kölcsönös bántalmazás következtében ügyfelünk - egyéb, kisebb sérülések, horzsolások, bevérzések mellett - egyik kézujjának elmozdulással járó törését szenvedte el. 
 
A bíróság alpereseket a fenti tényállás alapján bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett garázdaság és társtettesként elkövetett testi sértés vétségében, ezért őket pénzbüntetésre ítélte. Ügyfelünket a bíróság a garázdaság és a testi sértés vádja alól - jogos védelem okán - felmentette. 
 
Keresetünkben annak megállapítását kértük, hogy alperesek megsértették ügyfelünk emberi méltóságát, valamint a testi épséghez és egészséghez fűződő jogát. Kértük alperesek vagyoni és nem vagyoni kártérítésre kötelezését is. 
 
Az első fokú bíróság ítéletében megállapította, hogy alperesek megsértették ügyfelünk testi épséghez és egészséghez fűződő jogát, továbbá 750.000,- Ft nem vagyoni és 161.468,- Ft vagyoni kár,  valamint ezek késedelmi kamatainak megfizetésére kötelezte őket. Az ítélet indokolása szerint ügyfelünk egyik kézújjának törése sem maradandó mozgásbeszűkülést, sem pedig százalékos mértékben kifejezhető, össz-szervezeti egészségkárosodást nem eredményezett. A bíróság kiemelte, hogy a műtéti kezelésbe ügyfelünk nem egyezett bele, és a javasolt gyógytornakezelést sem vette igénybe. Figyelembe véve a személyhez fűződő jogok megsértésének körülményeit, testi és lelki következményeit, ügyfelünk magánéletére gyakorolt hatásait, valamint a károkozók felróhatóságának fokát, 750.000,- Ft összegű nem vagyoni kártérítést tartott szükségesnek és elegendőnek a káresemény következményeinek kiküszöböléséhez. A jövedelemkiesésből eredő kár meghatározása során a bíróság az igazságügyi orvosszakértői véleményből indult ki, mely szerint ügyfelünk a káreseményt követően fél évig volt alkalmatlan fizikai munka végzésére (ún. funkcionális gyógytartam). Ebből adódóan az első fokú bíróság a káreseményt megelőző egy évben elért, járulékokkal csökkentett átlagos havi jövedelem hatszorosában állapította meg a jövedelemkiesésből eredő kár összegét. Nem tartotta ugyanakkor indokoltnak az első fokú bíróság az emberi méltóság sérelmének megállapítását. Ezen álláspontját az Alkotmánybíróság 8/1990. (IV. 23.) számú határozatára alapította, melynek értelmében az emberi méltóság olyan általános személyiségi jognak, "anyajognak" tekintendő, mely - szubszidiárius alapjogként - akkor hívható fel, ha az adott tényállásra más, konkrétan nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.
 
Az első fokú ítélettel szemben ügyfelünk és alperesek is fellebbezéssel éltek. Fellebbezésünkben mindenek előtt vitattuk az első fokú bíróságnak az emberi méltóság megsértésének kimondására irányuló kereseti kérelmet elutasító döntését. Előadtuk, hogy az emberi méltósághoz való jog valóban szubszidiárius alapjog, de nem szubszidiárius személyiségi jog. Az első fokú bíróság összekeveri ítéletében az alkotmányos alapjog-védelmet a személyiségi jogok polgári jogi védelmével, ráadásul az általa követett – hibás - logika eredménye pontosan ellentétes az Alkotmánybíróság által követett jogértelmezés céljával. Az Alkotmánybíróság célja és szándéka az emberi méltóság általános személyiségi joggá és a legfőbb alapjoggá nyilvánításával ugyanis az volt, hogy abban az esetben is megállapítható legyen az alapjog-sérelem, ha konkrét, nevesített alapjog nem sérült, de az adott szabályozás az általános személyiségi jogként felfogott emberi méltóság sérelmét eredményezheti. Az Alkotmánybíróság gyakorlatából nem az a következtetés vonható tehát le, hogy az emberi méltóság sérelmének megállapítása csak abban az esetben lehetséges, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható, hanem az, hogy attól, hogy egyetlen konkrét, nevesített alapjog sérelme sem állapítható meg, az emberi méltóság sérelmének megállapítása adott esetben még szóba jöhet. Az első fokú bíróság jogértelmezésével szemben ezt jelenti valójában az emberi méltóság mint alapjog szubszidiárius jellege. Míg az Alkotmánybíróság célja és szándéka az emberi méltóság általános személyiségi joggá nyilvánításával kétségtelenül az alapjog-védelem szintjének és hatékonyságának emelése volt, addig az első fokú bíróság által alkalmazott jogértelmezés – az emberi méltóság sérelmének más személyiségi jogsérelemben való „felolvasztása” révén - a polgári jogi személyiségi jogvédelem szintjének csökkenését eredményezi. 
 
Logikailag pedig azért hibás az első fokú bíróság okfejtése, mert abból az állításból, hogy az általános személyiségi jogot a bíróságok minden esetben felhívhatják az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható, nem vonható le az a következtetés, hogy valamely nevesített személyhez fűződő jog megsértése esetén ne lenne lehetséges megállapítani egyúttal az emberi méltóság sérelmét is 
 
Kifejtettük, hogy az emberi méltóság önálló, nevesített személyiségi jog, mely az emberi szubjektumnak a testi épségtől és az egészségtől különböző, teljesen más dimenziójára vonatkozik, tehát megsértése nem „olvadhat bele” a testi épség és az egészség sérelmébe. Büntetőjogi kifejezéssel élve ugyanis az emberi méltóság és a testi épség polgári jogi védelme vonatkozásában „más a védett jogtárgy”, így az emberi méltóságot sértő módon elkövetett bántalmazás esetén az emberi méltóság, illetve a testi épség sérelme – folytatva a büntetőjogi analógiát - valódi és nem csupán látszólagos polgári jogi „halmazatot” alkot. Az emberi méltóság az embernek az önrendelkezéshez, a szabad önkifejezéshez, a jogi egyenlőséghez, illetve az önérzettel és becsülettel bíró, szuverén emberi lényként történő elismeréshez fűződő, pusztán az emberként való létezésből eredeztethető jogos igénye, ami mind az állam, mind pedig a többi személy részéről abszolút védelemre tarthat igényt. Az emberi méltóság független a testi épségtől és az egészségtől, így az a beteg, illetve a haldokló embert is megilleti, sőt, bizonyos értelemben az ember ezen joga „túléli” az embert, hiszen a végtisztességhez és a kegyelethez való jogként „továbbél”. A személyek polgári jogi védelme körében tehát az emberi méltóság, mint személyiségi jog sérelmét minden esetben meg kell állapítani, ha a bántalmazással okozati összefüggésben a sérelmet szenvedett személy emberi méltósága is sérült, vagyis ha a testi épséghez és az egészséghez fűződő személyiségi jogok sérelmét eredményező bántalmazás az emberi méltóságot (is) sértő módon ment végbe.

 

Ezen álláspont mellett szól az is, hogy a testi épség és az egészség, mint személyhez fűződő jogok sérelme nem feltétlenül eredményezi egyben az emberi méltóság sérelmét is (lsd. pl. orvosi műhiba, kutyatámadás, vagy éppen a munkahelyi, üzemi balesetek körét stb.) A testi épségnek és az egészségnek az emberi méltóságot (is) sértő módon elkövetett megsértése esetén az emberi méltóság sérelme is bekövetkezik, ezért a bíróság nem teheti meg, hogy ezen személyhez fűződő jog megsértésének megállapítását a sérelmet szenvedett személytől megtagadja. Ennek megfelelően a bírói joggyakorlat következetesen megállapítja az emberi méltóság megsértését a testi épséghez fűződő személyiségi jog megsértése mellett.

 

A fentieken túl, valótlannak minősítettük azt az első fokú ítéletben szereplő azon megállapítást is, hogy egyéb, az emberi méltóság sérelmével kapcsolatos körülmény az ügyben nem merült fel. Az ítélet is tartalmazza ugyanis azt a körülményt, hogy felperesek fenyegetése elől ügyfelünk megpróbált elmenekülni. Márpedig a fenyegetés, az üldözés igenis emberi méltóságot sértő cselekmény, hiszen minden olyan magatartás, mely a másik ember számára megalázó, lealacsonyító, félelmet keltő, mely becsületének, önérzetének csorbítására alkalmas, illetve mely a másik embert önrendelkezési jogától megfosztva tárgyként, eszközként kezeli, szükségképpen sérti az emberi méltóságot. Ezen túl, az ügyfelünk ellen alperesek jogsértő cselekményével okozati összefüggésben folytatott alaptalan büntetőeljárás ugyancsak sértette ügyfelünk emberi méltóságát (lsd. a Legfelsőbb Bíróság BH 2009.5.205 számon közzétett döntését), ám ezen körülmény figyelembe vétele az első fokú ítéletből sajnálatos módon ugyancsak kimaradt. 

 

Vitattuk a jövedelemkiesésből eredő vagyoni kár összege meghatározásának első fokú bíróság által alkalmazott módját is. Előadtuk, hogy a jövedelemkiesés alapját az első fokú bíróság jogszabálysértő módon, tévesen határozta meg a káreseményt megelőző egy év átlagában, helyesen azt csupán a tartós jellegű változást követő időszak figyelembe vételével kellett volna megállapítani. A (régi) Ptk. 357.§ (1) bekezdése ugyanis csak „általában” írja elő a káreseményt megelőző egy év alapul vételét a keresetveszteség meghatározása során, ha azonban ezen idő alatt a keresetben tartós jellegű változás állt be, a törvény alapján csak a változás utáni kereset átlagát lehet figyelembe venni. Márpedig ügyfelünk vonatkozásában a releváns időszakban tartós jellegű változás állt be, mivel egyszerűsített foglalkoztatás keretében kezdett dolgozni, s így csak az így elért jövedelem átlagából lehetett volna kiindulni a jövedelemkiesésből eredő kár meghatározása során.

 

Végül, fellebbezésünkben támadtuk a nem vagyoni kártérítés összegét megállapító ítéleti rendelkezést is. Álláspontunk szerint ugyanis az első fokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározása során bizonyos körülményeket nem vett figyelembe, bizonyos körülményeket pedig nem kellő súllyal vett figyelembe, s így a jogsértés súlyával és következményeivel arányban nem álló, túlságosan alacsony összegben állapította meg a nem vagyoni kártérítést. Nem értékelte kellő súllyal az első fokú bíróság azt a körülményt, hogy a kár bűncselekmény, mégpedig egyenes, kitartó szándékkal, társtettességben elkövetett bűncselekmény következménye. Hangsúlyoztuk, hogy alperesek szándéka ügyfelünk személyiségi jogainak durva megsértésére irányult, magatartásuk következményeit – ügyfelünk emberi méltóságának és testi épségének megsértését – kifejezetten kívánták, tettüket akarategységben, erőfölényüket kihasználva követték el. Jogsértő cselekményüket annak ellenére nem hagyták abba, hogy arra – a cselekmény helyszínéről történő eltávozásával, elmenekülésével – ügyfelünk számukra kifejezetten lehetőséget adott. Alperesek következetesen és hosszabb ideig üldözték ügyfelünket annak érdekében, hogy jogsértő, károkozó cselekményüket folytathassák. Jelen esetben tehát szándékos, mégpedig bűncselekménnyel elkövetett szándékos károkozásról van szó, ami a jogsértés súlyát nyilvánvalóan emeli. A jogsértés következményei körében nem értékelte megfelelően, kellő súllyal az első fokú bíróság azt a tanúk által megerősített körülményt sem, hogy a káresemény nagy szerepet játszott ügyfelünk magánéletének megnehezülésében, családi életének és egzisztenciális helyzetének megromlásában, valamint házassága tönkremenetelében. Egyáltalán nem értékelte a bíróság ítéletében a jogsértésben részt vevők számát, mint a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége körében releváns körülményt. Márpedig, a szándékosan okozott kárért fizetendő nem vagyoni kártérítés összegszerűsége körében figyelembe kell venni a szándékos károkozók számát. Ha ugyanis a bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét ezen körülmény figyelembe vételének mellőzésével állapítja meg, akkor „jobban meg fogja érni” egy adott személyiségi jogsértést többen, „társtettességben” elkövetni, hiszen úgy a megítélt, és a felelősök számára egyetemleges kötelezettséget jelentő kártérítés több felé „elosztva” kisebb anyagi terhet jelent majd a károkozókra nézve. Ha a polgári jogban a személyiségi jogsértés szankcionálása során nem is lehet teljes mértékben a büntetőeljáráshoz hasonlóan eljárni, ahol nem „oszlik meg” a társtettesek között a bíróság által kiszabott büntetés, és még ha el is fogadjuk, hogy a káreseménnyel összefüggésben bekövetkezett hátrányok kompenzálására alkalmas kártérítési összegnek az elkövetők számával történő „felszorzása” nem vezetne minden esetben méltányos eredményre, az egymással akarategységben szándékos jogsértő cselekményt elkövetők, vagyis az ítélet által marasztalt károkozók számát – a bagatell összegű kártérítések elkerülése érdekében - a bíróságnak mindenképpen figyelembe kell vennie a kártérítés összegének megállapítása során. Végül, ugyancsak kimaradt az első fokú ítéletből annak a korántsem elhanyagolható körülménynek a figyelembe vétele, hogy alperesek jogsértő cselekményével okozati összefüggésben ügyfelünk büntetőeljárás alanyává vált, s huzamos ideig büntetőeljárás hatálya alatt állt. Márpedig aligha vitatható, hogy a büntetőeljárás az egyén számára súlyos fizikai és lelki terhet jelent a konkrét életviszonyaitól függően (BH 2009.5.205). Kétségbevonhatatlan, köztudomású ténynek tekinthető, hogy a büntetőjogi szankcióval való fenyegetettség árnyékában zajló büntetőeljárás a személy számára pszichikai-lelki és idegi megterhelést jelent, miként az is, hogy az eljárási cselekmények, a kihallgatások, tárgyalások a terhelt számára az egészségre káros stresszhelyzetet idéznek elő. Jelen esetben az a tény, hogy ügyfelünk ellen büntetőeljárás indult, ismeretségi, baráti körében széles körben ismertté vált, s ezért társadalmi, társas kapcsolatai beszűkültek.

 

Alperesek fellebbezése az első fokú bíróság által megítélt nem vagyoni kártérítés összegének leszállítására irányult.

 

A másodfokú bíróság fellebbezésünket részben alaposnak, alperesek fellebbezését pedig alaptalannak találta. Megállapította, hogy alperesek megsértették ügyfelünk emberi méltóságát is, mivel az alperesek általi üldöztetés ügyfelünkben kétség kívül félelemérzetet és a megálazottség érzését váltotta ki, ami különbözik a testi sértéstől és az egészségsértéstől. A testi sértésbe és az egészség megsértésébe az emberi méltóság megsértése nem olvadhat bele, mert más a védett jogtárgy. Ugyanakkor, ezek után kissé talán következetlenül, a jogerős ítélet mégis csupán az üldözés miatt állapította meg ügyfelünk emberi méltóságának megsértését. Ugyancsak megalapozottnak találta a másodfokú bíróság az elmaradt jövedelem megállapításának módja tekintetében előterjesztett fellebbezést, ezért az ezzel kapcsolatos első fokú ítéleti rendelkezést megváltoztatta.

 

Az első fokú bíróság által 750.000,- Ft összegben megállapított nem vagyoni kártérítés összegének megváltoztatását a másodfokú bíróság ugyanakkor nem találta indokoltnak. Nem értett egyet a fellebbezésben előadott, az elkövetők számára vonatkozó okfejtéssel. Kiemelte, hogy a kár a károsult oldalán következett be, és a bekövetkezett kárt lehet és szükséges kompenzálni nem vagyoni kártérítéssel. A bekövetkezett kárt a károkozók szemszögéből értékelni nem lehet, így a károkozók számát sem lehet figyelembe venni a nem vagyoni kártérítés összege körében. Tekintettel arra, hogy a nem vagyoni kártérítést a károkozóknak egyetemlegesen kell megfizetni, a mérlegelés körében az sem vehető számításba, hogy fejenként milyen összeg jut az elkövetőkre. A károsult ugyanis bármelyiküktől a teljes összeget követelheti. A jelen esetben a megítélt 750.000,- Ft összegű nem vagyoni kártérítés még mindig olyan összegű kártérítést eredményez, melyet nem lehet bagatell összegnek tekinteni.

 

Ugyancsak nem tartotta értékelhetőnek a másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége körében a büntetőeljárás megindulását. Az ítélet ezzel kapcsolatban utalt a Legfelsőbb Bíróság EBH2002.624. számú eseti döntésére, melynek alapján a büntetőeljárás megindulása még akkor sem alapozna meg nem vagyoni kártérítési igényt, ha - feljelentésükkel - alperesek indították volna meg az eljárást ügyfelünkkel szemben. Az említett elvi határozat értelmében ugyanis valamely hatóság előtti eljárás kezdeményezése önmagában személyiségvédelmi per megindítására nem ad alapot, így a bűncselekménnyel való gyanúsítás sem elegendő önmagában a jóhírnév vagy az emberi méltóság megsértése iránti per megindításához.

 

A fenti indokokra tekintettel a másodfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy alperesek megsértették ügyfelünk emberi méltóságát is, az alperesek által fizetendő vagyoni kártérítés összegét 172.895,- Ft-ra felemelte, a nem vagyoni kártérítés (750.000,- Ft-os) összegét pedig helybenhagyta. Az ítélet jogerős.

 

Dr. Fülöp Botond

 

A honlapon található információk csupán tájékoztató jellegűek, nem minősülnek jogi vagy egyéb szakmai tanácsnak. A felhasználó ezen információkra alapított döntése, illetve cselekménye ennél fogva kizárólag a felhasználó felelőssége. Amennyiben tanácsra van szüksége konkrét jogi problémájával kapcsolatban, vagy a honlapon közölt információkról szeretne további tájékoztatást kapni, kérem, döntése meghozatala előtt feltétlenül lépjen kapcsolatba velem.

 

Hasonló jogi problémája van? Lépjen velem kapcsolatba itt!

Regisztráljon honlapomra! Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, melyek jelenleg az alábbiak:

Ezen túl, a regisztrált felhasználókat e-mailben tájékoztatom, valahányszor új tartalom kerül a honlapra.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!

 

Új regisztráció





Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a https://www.magyarugyvedikamara.hu  honlapon találhatók.

Elérhetőség

Dr. Fülöp Botond

Pécs, Király u. 15.

Komló, "Tröszt" irodaház
Pécsi út 1.

Tel./Fax: +36.72/281-299
Mobil: +36.70/592-7517