C-472/20. számú úgy – a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés kockázetfeltáró tájékoztatás tisztességtelensége miatti érvénytelenségének jogkövetkezményei (2022. március 31.)

Ha a fogyasztói szerződés annak elsődleges tárgyára vonatkozó valamely feltétel(ek) tisztességtelensége okán megdől, a nemzeti bíróságnak elsősorban azon állapotot kell helyreállítania, melyben a felek a szerződés megkötésének hiányában lettek volna, ennek lehetetlensége esetén pedig a bíróság feladata gondoskodni arról, hogy a fogyasztó végső soron abba a helyzetbe kerüljön, amelyben a tisztességtelennek ítélt feltétel hiányában lett volna.

A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv (a továbbiakban: „Irányelv”) 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok előírják, hogy a fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint ne jelentsenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket. A 7. cikk(1) bekezdése továbbá megfelelő és hatékony eszközök biztosítására kötelezi a tagállamokat annak érdekében, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását. A 8. cikk emellett lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy az Irányelv által szabályozott területen elfogadjanak vagy hatályban tartsanak a Szerződéssel összhangban lévő szigorúbb rendelkezéseket annak érdekében, hogy a fogyasztóknak magasabb szintű védelmet biztosítsanak. A 4. cikk (2) bekezdése értelmében ugyanakkor a feltételek tisztességtelen jellegének megítélése nem vonatkozik a szerződés elsődleges tárgyának a meghatározására, amennyiben e feltételek világosak és érthetőek.

A Fővárosi Törvényszék előtt folyamatban lévő alapeljárás alperese, egy magyar magánszemély, gépjárművásárlás finanszírozása céljából svájci frank alapú fogyasztói kölcsönszerződést kötött az alapeljárás felperesével, a Lombard Finanszírozási Zrt.-vel. A szerződés megkötésekor alperes aláírt egy kockázatfeltáró nyilatkozatot. Tekintettel arra, hogy alperes – felperes álláspontja szerint – nem tett eleget a szerződésből eredő fizetési kötelezettségeinek, utóbbi felmondta a kölcsönszerződést és felszólította alperest az ezáltal egy összegben esedékessé vált teljes tartozásának megfizetésére. Mivel alperes nem tett eleget ezen felszólításnak, felperes keresetet indított ellene a követelése megfizetésére kötelezése céljából. Alperes a keresettel szemben viszontkeresetet terjesztett elő, melyet a kockázatfeltáró tájékoztatás tisztességtelenségére alapított. Vitatta, hogy az árfolyamkockázattal kapcsolatos tájékoztató világos és érthető lett volna.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a szerződés az árfolyamkockázatot teljes egészében alperesre hárító általános szerződési feltételek tisztességtelensége okán teljes egészében érvénytelen, mely érvénytelenség jogkövetkezményeként a szerződést a Kúria Konzultációs Testületének 2019. júniusi állásfoglalása szerint érvényessé nyilvánította, és az ennek folytán elvégzett elszámolás alapján felperest kötelezte 462.419,- Ft alperes részére történő megfizetésére.  Az elsőfokú bíróság által alkalmazott, szóban forgó állásfoglalás szerint egy érvénytelen deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés érvényessé nyilvánítása során két megoldás javasolható a bíróságoknak. Az első megoldás szerint a bíróságok megtehetik, hogy a szerződést akként nyilvánítják érvényessé, hogy azt úgy kell tekinteni, mintha forintban tartották volna nyilván, kamatként azt a kamatmértéket véve alapul, amely az említett szerződés megkötésének időpontjában a forintügyletekre volt irányadó, növelve azt a kamatfelárral. A másik alkalmazható eljárás pedig abban áll, hogy a bíróság a szerződést akként nyilvánítja érvényessé, hogy maximálja a deviza és a forint közötti átváltási árfolyamot, a szerződésben rögzített kamatmérték forintosítási fordulónapig történő érintetlenül hagyásával.

A Lombard fellebbezése nyomán eljáró Fővárosi Törvényszéknek kétségei merültek fel azzal kapcsolatban, hogy milyen törvényes lehetőségek jöhetnek szóba akkor, ha valamely szerződést az elsődleges tárgyára vonatkozó érvénytelenség esetén érvényessé vagy hatályossá nyilvánítanak. Ezen okból kifolyólag – az előtte folyamatban lévő eljárás egyidejű felfüggesztésével – előzetes döntéshozatali kérelmet terjesztett az Európai Unió Bírósága elé, melyben négy kérdésre kért választ a luxemburgi taláros testülettől.

A Fővárosi Törvényszék által feltett első kérdés arra irányult, hogy összhangban van-e az Irányelvvel az, hogy a nemzeti bíróság a legfőbb tagállami bírói fórum által meghozott, az alsóbb bíróságokra egyébként nem kötelező állásfoglalás alapján végzi el a fogyasztói kölcsönszerződés teljes érvénytelensége esetén a szerződés érvényessé, vagy hatályossá nyilvánítása folytán alkalmazandó elszámolást.

A Bíróság az ezen kérdésre adott válaszának megfogalmazásakor a korábbi joggyakorlatában megfogalmazott azon megállapításból indult ki, mely szerint az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkének fényében értelmezett Irányelvvel nem ellentétes az, hogy valamely tagállam legfelsőbb szintű bírósága az egységes jogértelmezés érdekében ezen irányelv végrehajtásának részletes szabályait illetően kötelező határozatokat hoz, amennyiben azok nem képezik akadályát sem annak, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság az Irányelvben foglalt szabályok teljes érvényesülését biztosítsa, és a fogyasztó számára az Irányelvből fakadó jogainak védelme érdekében hatékony jogorvoslatot nyújtson, sem pedig annak, hogy ennek érdekében előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz forduljon. Ugyanakkor – tette hozzá - az, hogy valamely tagállam legfelsőbb szintű bíróságának létezik egy nem kötelező erejű olyan állásfoglalása, amely az azt követni hivatott alsóbb fokú bíróságok számára lehetővé teszi, hogy attól szabadon eltérjenek, nem tekinthető olyannak, mint amely biztosíthatja az Irányelv hatékony érvényesülését azáltal, hogy teljes körű védelmet garantál azon személyek számára, akiket a tisztességtelen feltétel következtében sérelem ért. Egy ilyen állásfoglalás továbbá nem tekinthető egyenértékűnek a nemzeti jog olyan diszpozitív rendelkezésével sem, amely valamely szerződés olyan feltételét lenne hivatott helyettesíteni, amelyet tisztességtelennek ítéltek. Ezen okokból kifolyólag a Bíróság akként válaszolt a Fővárosi Törvényszék által feltett első kérdésre, hogy a nemzeti jog olyan helyzetre vonatkozó diszpozitív szabályának hiányában, amikor valamely szerződés az elsődleges tárgyára vonatkozó feltétel tisztességtelen jellege folytán nem maradhat fenn, az Irányelvben foglalt rendelkezések hatékony érvényesülése nem biztosítható kizárólag az érintett tagállam legfelsőbb szintű bírósága által kibocsátott, nem kötelező erejű olyan állásfoglalás útján, amely iránymutatást ad az alsóbb fokú bíróságoknak arra vonatkozóan, hogy e szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítása során milyen megközelítést kell alkalmazni.

Második kérdésével a Fővárosi Törvényszék lényegében arra várt választ az Európai Unió Bíróságától, hogy az Irányelvet akként kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság úgy határoz, hogy a kölcsönszerződésben részes felek vonatkozásában – azzal az indokkal, hogy az említett szerződésen belül a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozó valamely feltételt az Irányelv értelmében tisztességtelennek kell nyilvánítani – helyreállítja azt az állapotot, amelyben e szerződés megkötésének hiányában lettek volna.

Ezen kérdés kapcsán a Bíróság emlékeztetett ítélkezési gyakorlatára, mely szerint az Irányelv 6. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy egy tisztességtelennek minősített szerződési feltételt főszabály szerint úgy kell tekinteni, mint amely soha nem is létezett, vagyis a fogyasztóra nézve nem fejthet ki joghatást. Ennélfogva egy ilyen szerződési feltétel tisztességtelen jellege bírósági megállapításának főszabály szerint azon jogi és ténybeli állapot helyreállítását kell eredményeznie, amelyben a fogyasztó az említett tisztességtelen feltétel hiányában lett volna, beleértve ebbe adott esetben az eladó, vagy szolgáltató jogalap nélküli gazdagodásának visszatérítését is a fogyasztó számára. Az Irányelv ezen rendelkezés ugyanis arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse  Ebben az összefüggésben a szerződési feltételek tisztességtelen jellegét megállapító nemzeti bíróságok feladata az Irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében egyrészt valamennyi, a nemzeti jog értelmében ebből eredő következményt meghatározni abból a célból, hogy a szóban forgó feltételek ne jelentsenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és másrészt értékelni azt, hogy az érintett szerződés ezen tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető-e  Az uniós jogalkotó által az Irányelv keretében követett célkitűzés ugyanis arra irányul, hogy a felek közötti egyensúlyt akként állítsa helyre, hogy közben főszabály szerint fenntartja a szerződés egészének érvényességét, nem pedig arra, hogy a tisztességtelen feltételeket tartalmazó valamennyi szerződést semmissé nyilvánítsa.

Abban az esetben ugyanakkor, ha a nemzeti bíróság úgy ítéli meg, hogy az előtte folyamatban lévő ügyben vizsgált kölcsönszerződés a szerződésekre vonatkozó jog értelmében jogilag nem maradhat fenn az érintett tisztességtelen feltételek kihagyása után, és sem a tisztességtelen feltételek helyett alkalmazandó diszpozitív nemzeti jogi rendelkezés, sem pedig a szerződő felek egyetértése esetén alkalmazható, ezen feltételek helyettesítésére alkalmas rendelkezés nem létezik, akkor amennyiben a fogyasztó nem fejezte ki a tisztességtelen feltételek fennmaradására irányuló szándékát, a fogyasztó védelmének az Irányelv értelmében biztosítandó magas szintje megköveteli, hogy a nemzeti bíróság belső jogának egészére figyelemmel tegyen meg minden ahhoz szükséges intézkedést, hogy a fogyasztót meg lehessen védeni azon különösen hátrányos következményektől, amelyeket a szóban forgó kölcsönszerződés semmissé nyilvánítása vonhat maga után, különösen pedig attól, hogy az eladó vagy szolgáltató haladéktalanul követelhesse a kölcsön összegét a fogyasztótól. Ebben az esetben a bíróságnak végső soron olyan helyzetbe kell hoznia a fogyasztót, amelyben akkor lett volna, ha a tisztességtelennek ítélt feltétel soha nem létezett volna. Ennek során azonban a bíróság hatásköre nem terjeszkedhet túl azon a mértéken, amely feltétlenül szükséges a szerződő felek közötti szerződéses egyensúly helyreállításához, és ily módon a fogyasztónak azon különösen hátrányos következményektől való védelméhez, amelyeket a szóban forgó kölcsönszerződés semmissé nyilvánítása válthat ki.

Mindezen megfontolások alapján a Bíróság akként válaszolt a Fővárosi Törvényszék második kérdésére, hogy az Irányelvvel nem ellentétes, ha a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság úgy határoz, hogy a kölcsönszerződésben részes felek vonatkozásában – azzal az indokkal, hogy az említett szerződésen belül a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozó valamely feltételt ezen irányelv értelmében tisztességtelennek kell nyilvánítani – helyreállítja azt az állapotot, amelyben e szerződés megkötésének hiányában lettek volna; ha pedig az eredeti állapot helyreállítása lehetetlennek bizonyul, e bíróság feladata gondoskodni arról, hogy a fogyasztó végső soron abba a helyzetbe kerüljön, amelyben akkor lett volna, ha a tisztességtelennek ítélt feltétel soha nem létezett volna.

A Fővárosi Törvényszék harmadik és negyedik kérdését a Bíróság elfogadhatatlannak minősítette és nem válaszolta meg.

A Bíróság ítéletében nem nyilvánított egyértelműen véleményt azzal kapcsolatban, hogy összhangban van-e az Irányelvvel az érvénytelenség jogkövetkezményének oly módon történő levonása, hogy a bíróság a szerződést a kamatláb megváltoztatása mellett minősíti át nem deviza alapúvá és ekképp nyilvánítja érvényessé. Sajnálatos módon nyitva maradt ugyanis a kérdés, hogy a kamatláb megváltoztatása már „azon a mértéken való túlterjeszkedésnek” minősül-e a bíróság részéről, mely a szerződő felek közötti szerződéses egyensúly helyreállításához, és ily módon a fogyasztónak azon különösen hátrányos következményektől való védelméhez szükséges, amelyeket a szóban forgó kölcsönszerződés semmissé nyilvánítása válthat ki. (A kamat bíróság általi megváltoztatásával kapcsolatos véleményemet itt olvashatja.) Az ítéletből ugyanakkor  egyértelműen kiolvashatónak tűnik, hogy a Bíróság szerint a tisztességtelen feltételek miatt megdőlt fogyasztó szerződés esetén az elsődlegesen alkalmazandó jogkövetkezmény a szerződéskötést megelőző állapot helyreállítása, s minden további lehetséges jogkövetkezmény csak ennek lehetetlensége esetén alkalmazható. Ezen jogkövetkezmény alkalmazását ugyanakkor a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések vonatkozásában a magyar jog – nevezetesen a DH2 törvény 37.§-ának (1) bekezdése - kifejezetten kizárja, vagyis a DH2 törvény ezen rendelkezésének szabályozási logikája pontosan ellentétes a Bíróság joggyakorlatával. Ez a tény pedig nyilván továbbra is kétségeket támaszt az Irányelv 6. cikkének (1) bekezdése, valamint a DH2 törvény 37.§ (1) bekezdésének összhangja vonatkozásában. A szerződéskötést  megelőző állapot helyreállítása tehát – a DH2 törvény 37.§ (1) bekezdésére figyelemmel – contra legem jogalkalmazást valósítana meg. Ilyen körülmények között véleményem szerint a magyar bíróságok akkor járnak el helyesen, ha  névlegesen valamely DH-törvény szerinti jogkövetkezményt alkalmazzák, de az elszámolás során – akár a nem kötelező erejű kúriai állásfoglalást is félretéve - következetesen érvényesítik a Bíróság által a fogyasztók védelmében megfogalmazott elveket.