C-428/19. számú úgy – a kiküldött munkavállalóknak a fogadó tagállamban érvényes minimálbérhez fűződő joga (2021. július 8.)

A kiküldött munkavállalók a munkáltató nemzeti jog alapján megállapított lakóhelye, vagy székhelye szerinti tagállam bírósága előtt is hivatkozhatnak a munkáltatóval szemben valamely más tagállam minimálbérre vonatkozó rendelkezéseinek megsértésre. - A minimálbér részeként csak olyan juttatás vehető figyelembe, amelyet a munkavállaló nem a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségei megtérítése céljából kap.

A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: „96/71 irányelv”) 3. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok gondoskodnak arról, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, a valamely tagállamban letelepedett vállalkozások a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében biztosítják a más tagállam területén kiküldetésben lévő munkavállalóknak azokat a munka  és foglalkoztatási feltételeket, amelyek e tagállam területén alkalmazandóak, és amelyek az e rendelkezésben felsorolt kérdésekkel kapcsolatosak, többek között ideértve a minimális bérszintet. A (7) bekezdés értelmében a kiküldetéshez tartozó juttatásokat a minimálbér részének kell tekinteni, kivéve ha azokat a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetik ki. Ugyanezen irányelv 5. cikkének második albekezdése pedig annak biztosítására kötelezi a tagállamokat, hogy megfelelő eljárások álljanak a kiküldött munkavállalók rendelkezésére az irányelv szerinti jogaik érvényesítésére. A közúti szállításra vonatkozó egyes szociális jogszabályok összehangolásáról, a 3821/85/EGK és a 2135/98/EK tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 3820/85/EGK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. március 15-i 561/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (a továbbiakban: „561/2006 rendelet”) 10. cikkének (1) bekezdése értelmében a szállítási vállalkozás nem adhat az alkalmazott vagy a rendelkezésére bocsátott járművezetők számára a megtett úthosszhoz és/vagy a szállított áru mennyiségéhez kapcsolódó fizetést – jutalom vagy bérpótlék formájában sem –, ha az a kifizetés veszélyezteti a közlekedés biztonságát és/vagy ezen rendelet megsértésére ösztönöz.

Az alapügy felperesei egy magyarországi székhelyű gazdasági társaság gépjárművezető munkakörben foglalkoztatott munkavállalói, akik munkájukat részben külföldön, elsősorban Franciaországban végzik kiküldött munkavállalókként. Külföldi kiküldetéseik időtartamára munkáltatójuktól napidíjban részesülnek, melynek célja a külföldön felmerülő költségek fedezése. Ezenfelül az általuk elért üzemanyag-megtakarítás után a munkáltató egy külön juttatást is fizet a számukra. Az alapügyben érintett gépjárművezetők keresetet indítottak munkáltatójuk ellen a kérdést előterjesztő bíróság, a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt azzal az indokkal, hogy a Franciaországban teljesített munkaidőnek megfelelő munkabérük nem éri el a francia minimálbért. A munkáltató a francia minimálbér és az említett gépjárművezetők részére kifizetett órabér közötti különbözetet érintően a kérdést előterjesztő bíróság előtt azzal érvel, hogy azt a napidíj és az üzemanyag megtakarításra vonatkozóan a gépjárművezetők számára nyújtott juttatás összege fedezte, mivel ezek a munkabérük részét képezték, amit azonban az említett gépjárművezetők vitatnak.

A Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnak az ügy tárgyalása során kétségei támadtak a magyar jogi szabályozásnak a 96/71 irányelvvel, valamint az 561/2006 rendelettel való összhangját illetően, ezért az eljárás felfüggesztése mellett öt kérdést terjesztett előzetes döntéshozatali kérelem formájában az Európai Unió Bírósága elé. Ezekkel arra várt választ a luxemburgi taláros testülettől, hogy a 96/71 irányelv rendelkezik-e horizontális közvetlen hatállyal, vagyis magánszemélyek hivatkozhatnak-e rá közvetlenül egy másik magánszeméllyel szembeni perben, illetve, amennyiben igen, úgy magyar munkavállalók a magyar munkáltatójukkal szemben Magyarországon folyó peres eljárásban hivatkozhatnak-e a francia minimálbérre vonatkozó szabályok megsértésére. Emellett a 96/71 irányelv tárgyi hatályára vonatkozó kérdést is előterjesztett a magyar bíróság, nevezetesen, hogy az alkalmazandó-e a nemzetközi árufuvarozásra. További kérdései pedig arra irányultak, hogy  a munkavállalók külföldi kiküldetésének idejére, az annak során felmerülő költségek fedezetére szolgáló napidíj a munkabér részének tekinthető-e, illetve, hogy összhangban áll-e az 561/2006 rendelet 10. cikkével az alperesi munkáltató által a felperesi munkavállalóknak biztosított, sem adót, sem pedig járulékot nem tartalmazó üzemanyag-megtakarításon alapuló juttatás.

Az Európai Unió Bírósága ítéletében mindenek előtt emlékeztetett arra, hogy egy korábbi döntésében már megállapította a határokon átnyúló szolgáltatások közúti szállítási ágazatban történő nyújtásának 96/71 irányelv hatálya alá tartozását.

Ezt követően  az uniós taláros testület megállapította, hogy a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, valamint 5. és 6. cikkét úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezések a kiküldött munkavállalók számára a munkaviszonyra alkalmazandó jogtól függetlenül biztosítják a jogot ahhoz, hogy bármelyik joghatósággal rendelkező bíróság előtt hivatkozhassanak a fogadó államnak az ezen előbbi rendelkezésben felsorolt területeket érintő munka  és foglalkoztatási feltételekre, így – és többek között - a minimális bérszintre vonatkozó rendelkezéseire is. Márpedig, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12 i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 21. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében  a valamely tagállam területén letelepedett munkaadó annak a tagállamnak a bíróságai előtt perelhető, amelyben - a saját belső joga szerint - lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik. Amennyiben tehát a lakóhely, vagy székhely szerinti feltétel a nemzeti jog alapján teljesül, a kiküldött munkavállalók a munkáltató lakóhelye, vagy székhelye szerinti tagállam bírósága előtt is hivatkozhatnak a munkáltatóval szemben valamely más tagállam minimálbérre vonatkozó rendelkezéseinek megsértésre.

Az előterjesztő bíróság azon kérdése kapcsán, hogy a munkavállalók külföldi kiküldetése során felmerült költségek fedezésére szolgáló napidíjat a minimálbér részének kell-e tekinteni a 96/71 irányelv 3. cikkének (7) bekezdése alapján, a Bíróság a jogszabály szövegére utalt. Eszerint valamely díjat abban az esetben kell a minimálbér részét képező, „kiküldetéshez tartozó juttatásnak” tekinteni, ha azt a munkavállalónak nem a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek megtérítésére fizetik ki. Nem lehet továbbá a minimálbér részének tekinteni azokat a pótlékokat és kiegészítéseket, amelyeket annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályai, illetve gyakorlata, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik, nem határoznak meg a minimálbér alkotórészeként, és amelyek módosítják a munkavállaló által végzett munka és az általa kapott ellenszolgáltatás viszonyát Az, hogy az alapügy alperese által a felpereseknek fizetett napidíj rendelkezik-e ezen jellemzőkkel, a kérdést előterjesztő bíróságnak kell valamennyi releváns információ figyelembe vételével eldöntenie.

Az alperesi munkáltató által a felperesi munkavállalóknak biztosított üzemanyag-megtakarításon alapuló juttatásnak az 561/2006 rendelet 10. cikkével való összhangja tekintetében a Bíróság akként válaszolt a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság kérdésére, hogy ez utóbbi uniós jogi rendelkezéssel főszabály szerint nem ellentétes, ha egy közúti szállítási vállalkozás a megtett úthoz viszonyított üzemanyag fogyasztás csökkentése formájában teljesített megtakarítás alapján számított juttatást biztosít a gépjárművezetőknek. Az ilyen juttatás azonban sértené az e rendelkezésben megállapított tilalmat, ha ahelyett, hogy kizárólag az üzemanyag megtakarításhoz kapcsolódna, az ilyen megtakarítást a megtett úthossz és/vagy a szállított áru mennyisége alapján oly módon jutalmazná, amely a gépjárművezetőt a közlekedés biztonságát veszélyeztető vagy az 561/2006 rendeletet sértő magatartásokra ösztönzi. Azt, hogy ez utóbbi körülmények az alapügyben szereplő juttatás vonatkozásában fennállnak-e, szintén a kérdést előterjesztő bíróságnak kell meghatároznia.

Végül a luxemburgi bírák a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnak a 96/71 irányelv horizontális közvetlen hatályával kapcsolatos kérdését – az annak alapjául szolgáló megfontolások, valamint a kérdésben szereplő uniós jogi rendelkezés és a nemzeti jog releváns szabályai közötti összefüggés ismertetésének hiánya miatt - elfogadhatatlannak találták

A Bíróság ítéletét itt elolvashatja.

Dr. Fülöp Botond

2021. november 11.