C-362/18. számú ügy – a tagállam kártérítési felelőssége az uniós jog végső fokon eljárt nemzeti bíróság általi megsértésével magánszemélyeknek okozott károkért (2019. december 18.)

 

A tagállamokat kártérítési kötelezettség terheli a magánszemélyeknek azáltal okozott károkért, hogy a végső fokon eljárt tagállami bíróság az alkalmazandó és a magánszemélyek számára jogok keletkeztetését célzó uniós jogot nyilvánvaló módon megsértette, például azáltal, hogy az Európai Unió Bíróságának e tárgyban kialakított ítélkezési gyakorlatát nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta. - Az uniós jog főszabály szerint nem követeli meg a tagállamoktól, hogy jogerős bírósági ítéletekkel szemben rendkívüli jogorvoslati lehetőséget biztosítsanak az uniós jog releváns rendelkezése Európai Unió Bírósága által elfogadott értelmezésének figyelembe vétele céljából, ha azonban a nemzeti jog lehetővé teszi a rendkívüli jogorvoslatot annak érdekében, hogy a jogerős ítélet nyomán kialakult helyzetet összeegyeztethetővé tegyék egy korábbi jogerős bírósági határozattal, amelyről az ezen ítéletet hozó bíróságnak és az ítélet alapjául szolgáló eljárásban részt vevő feleknek már tudomásuk volt, e lehetőségnek ugyanazon feltételek mellett érvényesülnie kell annak érdekében is, hogy a helyzetet az Európai Unió Bírósága valamely korábbi ítéletével tegyék összeegyeztethetővé.

 

A Székesfehérvári Törvényszék előtt folyó alapeljárás felperese ajánlattevőként részt vett egy építési beruházásra vonatkozó közbeszerzési eljárásban. Pályázatát azonban az ajánlatkérő összeférhetetlenség miatt kizárta arra vonatkozó indokolással, hogy felperes azt a személyt nevezte meg ajánlatában vezető tervezőként, aki az ajánlatkérő oldalán részt vett a közbeszerzés előkészítésében. A Közbeszerzési Döntőbizottság (a továbbiakban: „KBD”) elutasította felperesnek az ajánlatkérő ezen döntésével szembeni panaszát, majd a KBD ezen határozata ellen megindított bírósági eljárás is jogerősen felperes pervesztésével végződött. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen benyújtott fellebbezésében felperes hivatkozott az Európai Unió Bíróságának a C-21/03 és C-34/03 számú egyesített ügyekben meghozott ítéletére (a továbbiakban: „Fabricom-ítélet”), mely azonban magyar nyelven csak később vált elérhetővé. A másodfokú bíróság - a Fővárosi ítélőtábla - a másodfokú eljárást felfüggesztette és előzetes döntéshozatali kérelemmel fordult a Bírósághoz, amelynek alapján az utóbbi taláros testület meghozta a 2009. október 15 i Hochtief és Linde Kca Dresden ítéletet (138/08 számú ügy). Ezen ítélet kihirdetését követően a Fővárosi Ítélőtábla helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét, a felperes felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Legfelsőbb Bíróság pedig a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

 

Felperes még a felülvizsgálati eljárás alatt perújítási kérelmet terjesztett elő a másodfokú, jogerős ítélettel szemben. Perújítási kérelmének alátámasztása érdekében azt állította, hogy a Fabricom-ítélet – amelyre sem a KBD előtt, sem pedig a KBD határozata elleni jogorvoslati kérelme keretében nem hivatkozhatott, mivel nem volt elérhető magyar nyelven –, hasonlóképpen pedig a Hochtief és Linde Kca Dresden ítélet az rPp. 260. § a (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett olyan új ténynek minősül, amely igazolhatja a Fővárosi Ítélőtábla 2010. január 20 i ítélete elleni perújítást. Felperes perújítási kérelmét azonban a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság - a felperes fellebbezése alapján eljáró Fővárosi Törvényszék által helybenhagyott – végzésével jogerősen elutasította. Felperes ezen döntés ellen benyújtott alkotmányjogi panaszát pedig az Alkotmánybíróság visszautasította.

 

Felperes ekkor keresetet indított a kérdéseket előterjesztő Székesfehérvári Törvényszék előtt azon kár megtérítése iránt, amelyet állítása szerint a Fővárosi Törvényszék bírósági jogkörben okozott neki azáltal, hogy helybenhagyta a perújítási kérelmének elutasítását. Keresetének alátámasztása érdekében azt állítja, hogy a Fővárosi Törvényszék mint végső fokon eljáró bíróság az uniós jog kellően súlyos megsértését követte el egyrészt azáltal, hogy megsértette a hatékony bírói jogvédelemhez való, az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében biztosított jogát, valamint az uniós jognak a közbeszerzések területén irányadó alapelveit, ahogy azokra a Hochtief és Linde Kca Dresden ítéletben hivatkoztak, másrészt pedig azáltal, hogy elmulasztott az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése alapján előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjeszteni a Bíróság elé. Az uniós jog állítólagos megsértése által számára okozott kárt az alapeljárásban és a perújítási eljárásban felmerült kiadásaiban jelölte meg, mivel a Fővárosi Törvényszék a perújítási kérelmének elutasításával megfosztotta őt attól a lehetőségtől, hogy azokat érvényesíthesse.

 

Ilyen előzményeket követően határozott úgy a Székesfehérvári Törvényszék, hogy az előtte bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt folyamatban lévő polgári peres eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából összesen kilenc kérdést terjeszt a Bíróság elé:

 

A luxemburgi bírói grémium úgy találta, hogy a Székesfehérvári Törvényszék kérdéseire adott válaszok egyértelműen levezethetők az eddigi gyakorlatából, ezért indokolt végzés formájában hozta meg döntését.

 

Az előterjesztő magyar bíróság által meglehetősen bonyolult módon megfogalmazott, összetett kérdések egyik csoportja lényegében véve azon kritériumok meghatározására irányult, melyek alapján valamely tagállam magánszemélyekkel szembeni kártérítési felelőssége megállapítható a végső fokon eljáró tagállami bíróság uniós jogot sértő döntéséért, különösen, amennyiben ezen döntés tárgya egy, a Bíróság valamely ítéletére alapított perújítási kérelem elutasítása.

 

Az ezen kérdésekre adandó válasz megfogalmazása során a luxemburgi taláros testület mindenek előtt összefoglalta az uniós jog tagállamnak betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősségre vonatkozóan a joggyakorlatában kimunkált elveket, melyek abban az esetben is ugyanúgy alkalmazandók, ha a tagállami felelősség a végső fokon eljárt nemzeti bíróság uniós jogot sértő határozatán alapul. Ezek szerint a sérelmet szenvedett magánszemélyek három feltétel együttes fennállásakor rendelkeznek kártérítéshez való joggal, nevezetesen, ha a megsértett uniós jogszabály célja, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztessen, e szabály megsértése kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés e jogsértés és a magánszemélyek által elszenvedett kár között. Ezek a luxemburgi joggyakorlatból eredő feltételek azonban nem gátolják a tagállamokat abban, hogy a magánszemélyeknek okozott károkért való tagállami felelősség fennállása és érvényesítése vonatkozásában kevésbé szigorú szabályokat alkossanak.

 

Ha a tagállami kárfelelősség a végső fokon eljáró nemzeti bíróság uniós jogi szabályt sértő határozatán alapul, akkor kellően súlyosnak abban az esetben minősül a jogsértés, ha a nemzeti bíróság az alkalmazandó jogot nyilvánvaló módon sértette meg. Azt a kérdést, hogy az a feltétel teljesül-e, a a kártérítési kérelmet elbíráló nemzeti bíróságnak az elé terjesztett tényállás összes sajátos körülményének figyelembe vételével kell eldöntenie. Az e tekintetben figyelembe vehető körülmények között szerepel többek között a megsértett szabály egyértelműségének és pontosságának foka, a megsértett szabály által a nemzeti hatóságok részére biztosított mérlegelési jogkör terjedelme, a kötelezettségszegés vagy a károkozás szándékos vagy gondatlan jellege, az esetleges jogi tévedés menthetősége vagy ennek hiánya, az, hogy egy európai uniós intézmény magatartása hozzájárulhatott e az uniós joggal ellentétes nemzeti intézkedések vagy gyakorlat fenntartásához vagy elfogadásához, illetve az a körülmény is, hogy az érintett nemzeti bíróság nem tett eleget az előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettségének. Az uniós jog megsértése kellően súlyosnak minősül továbbá akkor is, ha az a Bíróság e tárgyban kialakított ítélkezési gyakorlatának nyilvánvaló figyelmen kívül hagyásával történik.

 

A res iudicata elvével nyilvánvalóan nem áll ellentétben a végső fokon eljárt nemzeti bíróság uniós jogot sértő határozatán alapuló tagállami kárfelelősség elismerése, hiszen ennek éppen az az alapja, hogy a károkozás olyan határozat által történt, mely jogorvoslattal már nem volt támadható, s ezért az uniós jogot sértő határozattal zárult eljárás keretében a károkozás nem volt elhárítható.

 

A károkozással okozott sérelmek orvoslását a nemzeti bíróságnak a nemzeti jog szabályai alapján kell elvégeznie, azzal azonban, hogy a károk megtérítésére vonatkozó, a nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak (az egyenértékűség elve), valamint nem lehetnek olyanok, hogy a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés elérését (a tényleges érvényesülés elve). A Bíróság joggyakorlata lényegében véve a teljes kártérítés elvének alkalmazását követeli meg, amivel ellentétes az, ha a nemzeti jog bizonyos kárfajtákat – például a kárfelelősséget eredményező bírósági határozattal zárul eljárás költségeit - kizár az uniós jog megsértéséből eredő tagállami kárfelelősség alapján megtérítendő károk közül.

 

A Székesfehérvári Törvényszék által feltett kérdések másik csoportja pedig lényegében véve arra irányult, hogy megköveteli-e az uniós jog a rendkívüli jogorvoslat (jelen esetben a perújítás) megengedését azon az alapon, hogy a jogerős határozatot hozó nemzeti bíróság döntése meghozatalakor nem vette figyelembe a Bíróság valamely előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott ítéletét. A Bíróság erre a kérdésre alapvetően nemmel felelt. Mivel a jogerő intézménye és az abból eredő res iuducata-hatás az uniós jognak is alapelvét képező jogbiztonság érvényesülése szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, az uniós jog nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a bírósági határozatokat jogerőre emelő belső eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti helyzet orvoslását. Az uniós jog tehát nem követeli meg, hogy valamely bírósági szervnek főszabály szerint vissza kell vonnia a jogerőre emelkedett határozatát az uniós jog releváns rendelkezése Bíróság által elfogadott értelmezésének figyelembevétele céljából. 

 

Más a helyzet azonban akkor, ha az alkalmazandó nemzeti eljárási szabályok lehetővé teszik a nemzeti bíróság számára, hogy bizonyos feltételek mellett visszavonjon egy jogerőre emelkedett határozatot annak érdekében, hogy az annak nyomán kialakult helyzetet a nemzeti joggal összeegyeztethetővé tegye. Ebben az esetben ugyanis - az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés követelményének megfelelően - e lehetőségnek ugyanazon feltételek mellett érvényesülnie kell abból a célból is, hogy a helyzet uniós joggal való összeegyeztethetőségét helyreállítsák. Ebből következően amennyiben a nemzeti eljárási szabályok lehetővé teszik a rendkívüli jogorvoslatot (perújítást) annak érdekében, hogy az ezen ítélet nyomán kialakult helyzetet összeegyeztethetővé tegyék egy korábbi jogerős (nemzeti) bírósági határozattal, amelyről az ezen ítéletet hozó bíróságnak és az ítélet alapjául szolgáló eljárásban részt vevő feleknek már tudomásuk volt, e lehetőségnek – az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével összhangban – ugyanazon feltételek mellett érvényesülnie kellene annak érdekében is, hogy a helyzetet a Bíróság valamely korábbi ítéletével tegyék összeegyeztethetővé.

 

A Bíróság végzése itt elolvasható.

 

Dr. Fülöp Botond

2020. április 29.

 

A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 393.§ a) pontja értelmében helye van perújításnak, ha a fél olyan jogerős bírósági határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az - elbírálás esetén – rá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna és ha fél önhibáján kívül nem volt abban a helyzetben, hogy a perújítási kérelemben felhozott bírósági határozatot a korábbi eljárás során érvényesítse. Ezen túl, a Pp. 427.§ (2) bekezdésének a) pontja alapján perújításnak van helye abban az esetben is ha az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján lefolytatott eljárásban anyagi jogszabályt vagy rendelkezést semmisített meg és kizárólag per vagy nemperes eljárás volt folyamatban. A közigazgatási perben meghozott jogerős ítélet és az eljárást befejező érdemi határozat ellen ugyanezen szabályok szerint van helye perújításnak.

 

Az új Pp. jogértelmezési kérdéseivel foglalkozó konzultációs testület 2019. április 26-án meghozott 70. számú – jogi kötőerővel nem rendelkező – állásfoglalása értelmében az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárásban hozott határozatára hivatkozással perújításnak nincs helye. A konzultációs testület ezen álláspontját a korábbi egységes joggyakorlattal indokolja, mely szerint kizárólag olyan korábbi bírósági határozat nyithatja csak meg a perújítás lehetőségét, mely az alapper valamely előkérdésének minősülő ténykérdés tárgyában döntötte el a jogvitát. Az Európai Unió Bírósága ezzel szemben – legalábbis az előzetes döntéshozatali eljárásokban – vagy absztrakt jogértelmezést végez, vagyis megvilágítja és pontosítja az alkalmazandó uniós jogi rendelkezések jelentését és terjedelmét, vagy pedig valamely uniós jogi rendelkezés érvényességéről hoz döntést, de egyik esetben sem ténykérdésben határoz.

 

Véleményem szerint ezen álláspont részben, az uniós jog valamely rendelkezésének érvénytelenségét kimondó, előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott ítéletek tekintetében nem tűnik összhangban levőnek a Bíróság ismertetett ítéletével. Ebből ugyanis – az egyenértékűség elvére tekintettel - levezethetőnek vélem azt a követelményt, hogy ha a nemzeti jog valamely nemzeti jogszabály vagy rendelkezés Alkotmánybíróság általi megsemmisítésének esetére lehetővé teszi a perújítási eljárás lefolytatását (márpedig a magyar jog vonatkozásában ez a helyzet), akkor ugyanígy lehetővé kell tennie valamely uniós jogszabály vagy rendelkezés érvénytelenségének Európai Bíróság általi kimondásának esetére is. Az uniós jog értelmezését tartalmazó ítéletek vonatkozásában azonban ez az elvárás nem vezethető le az ítéletből, mert az egyenértékűség követelményét kifejezetten csak arra az esetre fogalmazta meg a Bíróság, ha a nemzeti eljárási szabályok a rendkívüli jogorvoslatot olyan korábbi jogerős bírósági határozatra való hivatkozással is lehetővé teszik, amelyről az alapperben a bíróságnak és a feleknek már tudomásuk volt. Márpedig, ezt a magyar jog – nevezetesen a Pp. 393.§ a) pontja – nem teszi lehetővé.

Regisztráljon honlapomra!

Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - letöltheti és elolvashatja a "Fejezetek a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos jogi kérdések köréből" című, valamint a "A követelések határon átnyúló érvényesítésének és behajtásának jogi eszközei az Európai Unióban (kérdések - válaszok). 1. Polgári és kereskedelmi ügyek" című e-book-okat, csakúgy, mint az Európai Unió Bíróságának magyar szemmel is fontos ítéleteiről írt cikkeimet és beszámolóimat, és nyomon követheti az Európai Unió Bírósága előtt folyamatban lévő magyar vonatkozású ügyeket.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!