C-306/16. sz. úgy – a munkavállalót megillető, 24 órás megszakítás nélküli pihenőidő kiadása (2017. november 9.)

A munkavállalót hétnaponként megillető, 24 órás megszakítás nélküli pihenőidő egy hétnapos időszakon belül bármikor kiadható, az uniós jog nem követeli meg, hogy azt legkésőbb a hat egymást követő munkanapot követő napon adják ki a munkavállalónak.

A 2004. augusztus 1-ig hatályos 1993. november 23-i 93/104/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: „93/104 irányelv”), valamint az ezen irányelv rendelkezéseit 2004. augusztus 1-i hatállyal kodifikáló, jelenleg hatályos 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: „2003/88 irányelv”) minimumszabályokat ír elő a tagállamok számára a munkaidő-szervezéssel kapcsolatban a munkavállalók biztonságának és egészségének biztosítása érdekében. A 93/104 irányelv 5. cikke, valamint a 2003/88 irányelv 5.cikkének első bekezdése értelmében a tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót hétnaponként 24 órás minimális, megszakítás nélküli pihenőidő, továbbá a 3. cikkben említett 11 órás napi pihenőidő illessen meg.

Az alapeljárás felperesét, egy portugál kaszinó egykori munkavállalóját, munkaviszonya megszűnéséig munkáltatója rotációs munkarendben alkalmazta, melynek során a munkavállalók előzetesen megállapított munkarendben, egymást váltva látták el feladataikat az év minden napján nyitva álló kaszinóban. Felperes, a többi munkavállalóhoz hasonlóan, 1988 óta jogosult volt két egymást követő heti pihenőnapra, az elsőre a portugál munka törvénykönyve alapján, a második kiegészítő pihenőnapra pedig a kaszinóban dolgozó munkavállalók szakszervezete és a munkáltató között létrejött üzemi megállapodás alapján. Miután felperes munkaviszonya egy csoportos létszámleépítés folytán megszűnt, kártérítés iránti keresetet nyújtott be egykori munkáltatója ellen, melyet arra alapított, hogy minden hetedik ledolgozott napot túlóraként kellett volna kifizetni, és nem részesült kompenzáló pihenőidőben, továbbá a heti második pihenőnapot nem adták ki neki időben. Jogi álláspontja szerint a portugál munka törvénykönyvét - a 2003/88 irányelv 5. cikkére és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 14. és 106. egyezményére tekintettel - úgy kell értelmezni, hogy azok hat egymást követő munkanap után egy pihenőnap kiadását követelik meg. Az alperesi munkáltató ezzel szemben úgy gondolja, hogy sem az uniós jog, sem a nemzeti jogszabályok nem korlátozzák az egymást követő munkanapok számát, amennyiben a munkavállaló hétnapos időközönként pihenőidőre jogosult. Így a 2003/88 irányelv 5. cikke szerinte nem követeli meg, hogy a heti pihenőidőt a munkavállalónak hat egymást követő munkanap után, azaz a hetedik napon adják ki.

Felperes keresetét az elsőfokú bíróság elutasította. A fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság azonban úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti és arra vonatkozó kérdéseket terjeszt az Európai Unió Bírósága elő, hogy az uniós jog – nevezetesen a Charta 31. cikke, a 93/104 irányelv 5. cikke és a 2003/88 irányelv 5. cikkének első bekezdése - megköveteli-e, hogy a munkavállalót megillető huszonnégy órás minimális, megszakítás nélküli pihenőidőt legkésőbb a hat egymást követő munkanapot követő napon kell kiadni.

A Bíróság az alapügy tényállása alapján mindenek előtt megállapította, hogy bár a 2003/88 irányelv biztosítja a tagállamok számára a munkarendet szabályozó rendelkezéstől való eltérés lehetőségét, például a váltott műszakban végzett tevékenységek esetén, vagy kollektív szerződés útján, azonban ilyen eltérő szabályozás alkalmazásának szükségessége az alapügyben nem merült fel. Ebből kifolyólag kizárólag a 2003/88 irányelv 5. cikkét és különösen annak „hétnaponként” kifejezését kell értelmezni. Ezt pedig önálló uniós fogalomnak kell tekinteni és az Unió területén egységesen kell értelmezni, függetlenül a tagállamokban alkalmazott minősítéstől, a szóban forgó rendelkezések kifejezéseinek, valamint szövegkörnyezetének és azon szabályozás célkitűzéseinek figyelembevételével, amelynek az részét képezi.

Ami a szóban forgó irányelvi rendelkezés szöveg szerinti értelmezését illeti, kétségtelen, hogy a jogszabályhely szövege nem jelöli meg pontosan azt az időpontot, amikor a benne foglalt minimális pihenőidőt alkalmazni kell, és az említett időpont megválasztásában bizonyos mértékű mozgásteret biztosít a tagállamok részére. Ezt az értelmezést a különböző nyelvi változatok is alátámasztják. Ennélfogva az irányelv csupán annak biztosítására kötelezi a tagállamokat, hogy minden munkavállalót egy hétnapos időszak alatt huszonnégy órás minimális, megszakítás nélküli pihenőidő, továbbá az irányelv 3. cikkében említett tizenegy órás napi pihenőidő illessen meg, anélkül azonban, hogy pontosan megjelölné azt az időpontot, amikor ezt a minimális pihenőidőt ki kell adni.

A szöveg szerinti értelmezés ezen eredményét megerősíti az 5 cikk szövegének az irányelv egyéb rendelkezései figyelembe vételén alapuló, rendszertani értelmezése is. Az uniós jogalkotó ugyanis a 2003/88 irányelv több rendelkezésében is használta a „referencia-időszak” kifejezést azon határidő meghatározása érdekében, amelyen belül a minimális pihenőidőt ki kell adni. Ez pedig arra a jogalkotói szándékra utal, hogy a minimális pihenőidő kiadása szempontjából egy adott időtartamnak, nem pedig egy konkrét időpontnak van jelentősége, mivel a referencia-időszakot e vonatkozásban olyan állandó időszakként lehet meghatározni, amelyen belül bizonyos óraszámú, egybefüggő pihenőidőt biztosítani kell, függetlenül attól, hogy a pihenőidő ezen óráit mely időpontban adják ki.

Ami pedig a szóban forgó jogszabályhely célközpontú értelmezését illeti, a luxemburgi bírák abból indultak ki, hogy az irányelv célja a munkavállalók biztonságának és egészségének hatékony módon való biztosítása érdekében minimumszabályok megfogalmazása oly módon, hogy a munkarend megszervezésére vonatkozó szabályozás megalkotása során a tagállamok számára bizonyos rugalmasságot eredményez. Ezen célkitűzés pedig abban az esetben is megvalósul, ha a munkavállaló nem feltétlenül a hat egymást követő munkanapot követő napon részesül a hétnaponként járó pihenőidőben. Természetesen, mivel az irányelv csupán minimumszabályokat állapít meg, a tagállamok nincsenek elzárva attól a lehetőségtől, hogy a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme szempontjából kedvezőbb szabályozást alkossanak.

A fenti megfontolásokra tekintettel a Bíróság akként válaszolt az előterjesztő portugál bíróság által feltett kérdésekre, hogy az uniós jog, nevezetesen a 93/104 irányelv 5. cikke és a 2003/88 irányelv 5. cikkének első bekezdése nem azt követeli meg, hogy a munkavállalót megillető huszonnégy órás minimális, megszakítás nélküli heti pihenőidőt legkésőbb a hat egymást követő munkanapot követő napon adják ki, hanem azt írják elő, hogy azt minden hétnapos időszakon belül adják ki.

A Bíróság ítéletét itt találja.

Érdekességképpen megjegyzem, hogy az eljárás során a magyar kormány is nyújtott be írásbeli észrevételeket. Ennek bizonyára az az oka, hogy a magyar munka törvénykönyve is csak azon munkavállalók vonatkozásában írja elő kötelező jelleggel, hogy hat munkanapot követően egy pihenőnapot be kell osztani, akik nem megszakítás nélküli, több műszakos vagy az idényjellegű tevékenység keretében végzik a munkájukat.

Dr. Fülöp Botond

2017. november 27.