C-30/19. számú ügy (2021. április 15.) - a személyek közötti, faji‑ vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének megsértésére alapított igények tagállami bíróságok előtti érvényesítése.

Az uniós joggal ellentétes az a nemzeti jogi szabályozás, mely a faji  vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetésből eredő jogsérelmen alapuló igényeket érvényesítő felperes kártérítési követelésének alperes általi elismerése esetén abban az esetben is kizárja a hátrányos megkülönböztetés megtörténtének bíróság általi megállapításának lehetőségét, ha alperes a jogsértést nem ismeri el. - Az uniós jog elsődlegességének elve megköveteli, hogy a magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróság hatáskörén belül biztosítsa a jogalanyok számára a Charta 47. cikkébe foglalt, hatékony bírósági jogorvoslathoz való jog érvényesülését, szükség esetén mellőzve a nemzeti jog valamennyi, azzal ellentétes rendelkezésének alkalmazását.

 

A személyek közötti, faji  vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló, 2000. június 29 i 2000/43/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: „irányelv”) célja a faji vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem keretrendszerének kialakítása azzal a szándékkal, hogy az egyenlő bánásmód elve a tagállamokban megvalósuljon. Az irányelv hatálya – a pontosan meghatározott tényállások vonatkozásában - kiterjed minden személyre, mind a köz , mind a magánszektorban, beleértve az állami szerveket is: Az irányelv alkalmazási körébe tartozik – sok más egyéb mellett - a nyilvánosság rendelkezésére álló árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint ezen áruk szállítása és e szolgáltatások nyújtása, beleértve a lakással kapcsolatos árukat és szolgáltatásokat. Az irányelv alkalmazásában az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy nem állhat fenn közvetlen vagy közvetett, faji vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés. A tagállamokat az irányelv annak biztosítására kötelezi, hogy minden személy, akit saját állítása szerint az egyenlő bánásmód elvének be nem tartása miatt sérelem ért, az ebből az irányelvből eredő igényeit bírói és/vagy közigazgatási úton – a tagállamok által szükségesnek vélt esetben akár békéltető eljárás útján is – érvényesíthesse annak a viszonynak a megszűnte után is, amelyben a hátrányos megkülönböztetés] állítólagosan történt. A tagállamoknak továbbá azt is biztosítaniuk kell, hogy azok az egyesületek, szervezetek vagy egyéb jogi személyek, amelyeknek a nemzeti jog által szabályozott kritériumokkal összhangban törvényes érdekükben áll az ebben az irányelvben előírt rendelkezések betartásának biztosítása, a sértett személy nevében vagy támogatójaként, annak beleegyezésével, az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek teljesítéséért folytatott bírósági és/vagy közigazgatási eljárásban részt vehessenek.

 

A jogi eljárások vonatkozásában – ide nem értve a büntetőeljárásokat - az irányelv bizonyítási teherrel kapcsolatos szabályt is megfogalmazott. Eszerint a tagállamoknak nemzeti igazságszolgáltatási rendszerükkel összhangban meg kell hozniuk a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az alperesnek kelljen bizonyítania, hogy az egyenlő bánásmód elve nem sérült, abban az esetben, ha azok a személyek, akiket saját állításuk szerint az egyenlő bánásmód elvének be nem tartása miatt sérelem ért, a bíróság vagy más, hatáskörrel rendelkező hatóság előtt olyan tényeket bizonyítanak, amelyekből vélelmezni lehet, hogy közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés történt. A tagállamoknak meg kell állapítaniuk az irányelvnek megfelelően elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó szankciók szabályait, és meg kell hozniuk minden szükséges intézkedést, hogy biztosítsák ezek alkalmazását. A szankcióknak, amelyek az áldozat számára fizetendő kártérítést is magukban foglalhatják, hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük. 

 

2015 júliusában egy chilei származású, stockholmi lakóhelyű, a Braathens légitársaság által üzemeltetett svédországi belföldi járatra foglalással rendelkező utast a kapitány határozatával további biztonsági ellenőrzésnek vetettek alá. A hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman arra irányuló keresetet indított a stockholmi körzeti bíróság előtt, hogy a légitársaságot a parancsnoknak az ezen utassal szemben tanúsított hátrányosan megkülönböztető magatartása miatt kötelezzék 10 000 svéd korona (körülbelül 1000 euró) összegű kártérítés ezen utas részére történő megfizetésére. Keresetének alátámasztására a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman lényegében arra hivatkozott, hogy az említett utast a hátrányos megkülönböztetésről szóló svéd törvény rendelkezéseinek megsértésével közvetlen hátrányos megkülönböztetés érte a légitársaság részéről, amikor a légijárat parancsnoka arab személynek nézte, és ily módon emiatt további biztonsági ellenőrzésnek vetette alá. A légitársaság ennek folytán hátrányos helyzetbe hozta az alapügyben szóban forgó utast a külső megjelenésével és etnikai származásával összefüggő okokból oly módon, hogy kedvezőtlenebb bánásmódban részesítette, mint a hasonló helyzetben lévő többi utast.

 

 

A bíróság előtt a légitársaság elfogadta a hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítés címén követelt összeg kifizetését, anélkül azonban, hogy bármilyen hátrányos megkülönböztetés fennállását elismerte volna. A hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman a perben ellenezte, hogy a bíróság az állítólagos hátrányos megkülönböztetés érdemi vizsgálata nélkül a légitársaság általi követeléselismerésnek megfelelően hozzon határozatot.

 

Ítéletében az említett bíróság a keresetnek megfelelően marasztalta az alperesi légitársaságot. Úgy ítélte meg, hogy a perben a bíróságot köti a Braathens általi elismerés, ezért a hátrányos megkülönböztetés érdemi vizsgálata nélkül kell döntést hoznia. Ezen elismerés miatt továbbá elfogadhatatlannak nyilvánította a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman olyan megállapítási ítélet meghozatalára irányuló kérelmét, amely megállapítja elsődlegesen azt, hogy e légitársaság hátrányosan megkülönböztető magatartása okán köteles kártérítést fizetni, illetve másodlagosan azt, hogy az alapügyben szóban forgó utast a légitársaság hátrányos megkülönböztetésben részesítette.

 

Az ügy a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman jogorvoslati kérelmei folytán végül a svéd legfelsőbb bíróság elé került. Jogorvoslati kérelme arra irányult, hogy a legfelsőbb bíróság helyezze hatályon kívül az első- és a másodfokú bíróság ítéletét, és az alsóbb fokú bíróságokat utasítsa új eljárásra a megállapítási ítélet iránti kérelmei legalább egyikének érdemi vizsgálata céljából. Az alperesi légitársaság a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman kérelmeinek elutasítását kérte.

 

A svéd legfelsőbb bíróság felfüggesztette az előtte folyó eljárást és előzetes döntéshozatali kérelemmel fordult az Európai Unió Bíróságához. Kétségei merültek fel ugyanis a tekintetben, hogy a bírósági eljárásról szóló svéd törvénykönyv azon rendelkezései, melyek értelmében az alperes dönthet úgy, hogy elismeri a felperes kártérítési kérelmét anélkül, hogy köteles lenne ezen elismerést megindokolni, a felperes által hivatkozott valamely jogalapra támaszkodni, vagy elismerni az állítólagos hátrányos megkülönböztetés fennállását, és melyek folytán ebben az esetben az eljárás anélkül szűnik meg, hogy az ügy további vizsgálatára szükség lenne, mivel a bíróságnak kizárólag ezen elismeréssel indokolt ítéletet kell hoznia, összhangban állnak-e az irányelv által meghatározott követelményekkel, mindenek előtt pedig a hatékony, arányos és visszatartó erejű szankció előírásának követelményével. Ezen okból kifolyólag arra vonatkozó kérdést tette fel a luxemburgi grémiumnak, hogy az irányelv 15. cikkéből levezethető-e a nemzeti bíróság arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a sérelmet elszenvedett és kártérítés iránti követelést támasztó felperes kérésére abban az esetben is vizsgálja meg, hogy történt e sérelmére hátrányos megkülönböztetés – és adott esetben állapítsa meg, hogy történt –, ha az alperes elismerte a hátrányos megkülönböztetés megtörténtét és a kártérítés iránti kereset teljesítését nem ellenezte.

 

 

Ítéletében az Európai Unió Bírósága kiemelte: bár az irányelv a céljai elérését biztosító különböző megoldások közüli szabad választás lehetőségét meghagyja a tagállamok számára, a 15. cikke ugyanakkor azt a kötelezettséget rója rájuk, hogy az irányelv átültetése érdekében kellőképpen hatékony intézkedéseket fogadjanak el, melyek biztosítják, hogy a nemzeti bíróságok előtt az érintettek eredményesen tudjanak hivatkozni ezen intézkedésekre annak érdekében, hogy a bírói jogvédelem tényleges és hatékony legyen. Az irányelv tehát a tagállamok által kialakítandó szankciórendszerrel szemben az irányelvből fakadó jogok védelmére vonatkozó tényleges és hatékony alkalmasságának követelményét szabja. A szankciók szigorúságának ennek folytán összhangban kell lennie az általuk büntetett jogsértés súlyával, többek között tényleges visszatartó erőt biztosítva, az arányosság általános elvének tiszteletben tartásával.

 

Ezen elvi alapvetések fényében vizsgálta meg a Bíróság az alapügy tárgyát képező svéd szabályozást. Ennek során megállapította, hogy a hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítési igény alperes általi elismerésére – amely e nemzeti jogszabály értelmében jogilag kötelező a bíróságra nézve, és amely az eljárás megszűnését eredményezi – anélkül is sor kerülhet, hogy az alperes elismerné az állítólagos hátrányos megkülönböztetés fennállását, vagy akár akkor is, ha – mint az alapügyben is – azt kifejezetten vitatja. Ilyen helyzetben a nemzeti bíróság ezen elismerésen alapuló ítéletet hoz, anélkül azonban, hogy ebből az ítéletből bármiféle megállapítást lehetne levezetni az állítólagos hátrányos megkülönböztetés fennállását illetően. Ebből következik, hogy ebben az esetben az alperes általi elismerés azzal a hatással jár, hogy az alperes azon kötelezettsége, hogy a felperes által kért kártérítést megfizesse, nem kapcsolódik az állítólagos hátrányos megkülönböztetés fennállásának alperes általi elismeréséhez vagy e hátrányos megkülönböztetés hatáskörrel rendelkező bíróság általi megállapításához, sőt kifejezetten azzal a következménnyel jár, hogy megakadályozza a keresetet elbíráló bíróságot abban, hogy határozzon az állítólagos hátrányos megkülönböztetés valós voltáról, holott az a kártérítési kérelem okának minősül, és ennek alapján e kereset szerves részét képezi. A svéd jog értelmében a sérelmet szenvedett félnek ebben az esetben polgári bíróság előtt külön pert kell indítania a hátrányos megkülönböztetés fennállásának megállapítása érdekében.

 

A Bíróság akként foglalt állást, hogy ez a szabályozás nem elégíti ki az irányelvből fakadó követelményeket. Önmagában valamely pénzbeli összeg megfizetése nem képes ugyanis biztosítani azon személy hatékony bírói jogvédelmét, aki az említett irányelvből eredő egyenlő bánásmódhoz való joga sérelmének megállapítását kéri, különösen ha e személy elsődleges érdeke nem gazdasági, hanem morális jellegű. Ráadásul ez a szabályozás nem alkalmas az irányelv céljai elérésére sem, mert sem a jogsérelemmel okozott erkölcsi kár jóvátételére, sem pedig a kellő visszatartó hatás elérésére nem alkalmas. A jogsértő szempontjából ugyanis hátrányosabb lehet, s ezáltal nagyobb hatékonysággal tarthatja vissza az újabb hasonló jogsértések elkövetésétől a jogsértés bíróság általi megállapítása (és ennek esetleges nyilvánossá válása), mint egy számára jelentéktelennel minősülő pénzösszegnek a puszta megfizetése.

 

A luxemburgi taláros testület kiemelte továbbá, hogy az irányelv 7. és 15. cikkének célja a személyek közötti, faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmódhoz való, ezen irányelvből eredő jog tényleges és hatékony bírói jogvédelmének biztosítása. Ebből következik, hogy e cikkek csupán konkretizálják az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében biztosított hatékony bírósági jogorvoslathoz való jogot, amely önmagában – vagyis nemzeti jogi átültetés nélkül - is elegendő, ahhoz, hogy hivatkozható jogot biztosítson a magánszemélyek számára. Az uniós jog elsőbbségének elve alapján pedig abban az esetben, ha nem tudja a nemzeti jogszabályokat az uniós jog követelményeivel összhangban értelmezni, minden nemzeti bíróságnak, mint tagállami szervnek – hatásköre keretében – kötelessége, hogy mellőzze a nemzeti jog mindazon rendelkezéseinek alkalmazását, amelyek ellentétesek az uniós jognak a folyamatban lévő jogvitában közvetlen hatállyal bíró rendelkezésével.

 

Mindezen megfontolásokra tekintettel az Európai Unió Bírósága akként válaszolt a svéd legfelsőbb bíróság kérdésére, hogy az irányelvnek a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett 7. és 15. cikkével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely megakadályozza, hogy az ezen irányelv által tiltott hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó állításon alapuló kártérítési keresetet elbíráló bíróság megvizsgálja az e hátrányos megkülönböztetés fennállásának megállapítására irányuló kérelmet, amennyiben az alperes vállalja a kért kártérítés megfizetését anélkül azonban, hogy elismerné az említett hátrányos megkülönböztetés fennállását. A magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróság feladata, hogy hatáskörén belül biztosítsa a jogalanyok számára a Charta 47. cikkéből eredő jogvédelmet, szükség esetén mellőzve a nemzeti jog valamennyi, azzal ellentétes rendelkezésének alkalmazását.

 

A Bíróság ítéletét ide kattintva elolvashatja.

 

Dr. Fülöp Botond

 

2021. május 11.

 

Az ítélet elvi jelentősége talán abban rejlik, hogy a Bíróság egyértelművé tette: az unios jogi érintettségű jogvitákban az Alapjogi Charta 47. cikkében foglalt hatékony bírói jogorvoslathoz való jog közvetlen hatállyal bír, vagyis arra a magánszemélyek a tagállami bíróságok előtt közvetlenül is hivatkozhatnak, s e bíróságoknak - az uniós jog elsődlegessége elvének megfelelően - akár a nemzeti eljárásjogi rendelkezések mellőzése árán is biztosítaniuk kell ezen jog tényleges érvényesülését.