C-123/22 számú ügy (2024. június 23.) - jelentős összegű pénzügyi szankcióval sújtotta az Európai Unió Bírósága Magyarországot a C-808/18 számú ügyben meghozott ítélet teljesítésének elmulasztása miatt.

Magyarország a C-808/18 számú ügyben meghozott ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedések megtételének elmulasztásával - az uniós jog alapelvét képező szolidaritás elvének és ezáltal a tagállamok egyenlőségén alapuló uniós jogrend súlyos megsértését eredményező módon - rendszerszinten és szándékosan vonta ki magát a menekültügyi, valamint kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó közös politika alkalmazása, valamint a jogellenesen tartózkodó személyek visszatérésére a közös bevándorlási politika keretében alkalmazandó szabályok alól, ami az uniós jog kivételesen súlyos, precedens nélküli megsértésének minősül. - Az uniós jog elsőbbségének elve értelmében nem sértheti az uniós jog egységességét és tényleges érvényesülését az, hogy a tagállam – akár alkotmányos jellegű – nemzeti jogi rendelkezésekre hivatkozik, s egy tagállam nem hivatkozhat gyakorlati, igazgatási, pénzügyi vagy a belső rendjével összefüggő nehézségekre annak igazolásaként, hogy az uniós jogból eredő kötelezettségeket nem teljesíti.

Az EUMSZ 260.cikk (2) bekezdése értelmében, ha a Bizottság megítélése szerint az érintett tagállam nem teszi meg az olyan ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, amelyben az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy e tagállam nem teljesítette a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét, a Bizottság, miután az említett tagállamnak lehetőséget biztosított észrevételei megtételére, az ugyanazon tagállam által fizetendő átalányösszegnek vagy kényszerítő bírságnak az adott körülmények között megfelelőnek ítélt összegének meghatározása mellett a Bírósághoz fordulhat. Az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdése szerinti kötelezettségszegés fennállásának megítéléséhez szükséges referencia-időpontnak az e rendelkezés értelmében kibocsátott felszólító levélben meghatározott határidő lejártát kell tekinteni. Az ítélet teljesítéséhez szükséges intézkedések alatt a nemzeti jog olyan módosítását értjük, mely teljes mértékben megszünteti az uniós és a nemzeti jognak a kötelezettségszegést megállapító ítéletben foglalt diszkrepanciáját.

A Bíróság 2020. december 17-én hirdette ki ítéletét a C-808/18 számú ügyben  (a továbbiakban: „előzményi ügyben meghozott ítélet”), az ezen ítélet teljesítésének elmulasztása miatti pénzügyi szankciók alkalmazására irányuló keresetlevelet pedig 2022. február 21-én nyújtotta be a Bizottság. Ebben a Bizottság 5.468,45 euró – összesen legalább 1.044.000,00 euró – átalányösszeg kiszabását kérte az előzményi ügyben meghozott ítélet kihirdetésének időpontja és az említett ítéletben foglaltaknak Magyarország általi teljesítése vagy – ha ez hamarabb következik be – a jelen ügyben hozandó ítélet kihirdetése közötti időszakra, továbbá napi 16.393,16 euró kényszerítő bírság kiszabását kérte a jelen ügyben hozandó ítélet kihirdetésének időpontja és az előzményi ügyben meghozott ítéletben foglaltaknak az alperes általi teljesítése közötti időszakra.

Az előzményi ügyben meghozott ítélet a következő okok miatt állapította meg azt, hogy Magyarország megsértette az uniós jogot:

• a Szerbiából érkező és a nemzetközi védelem iránti eljárást Magyarország területén igénybe venni kívánó harmadik országbeli állampolgárok vagy hontalanok nemzetközi védelem iránti kérelmeinek előterjesztését a magyar jog csak a röszkei és a tompai tranzitzónában tette lehetővé;
• a magyar hatóságok olyan állandó és általános közigazgatási gyakorlatot alkalmaztak, amely drasztikus módon korlátozta az e tranzitzónákba való belépésre napi szinten jogosult kérelmezők számát;
• a nemzetközi védelmet kérelmezőknek a röszkei és a tompai tranzitzónában való általános őrizetére vonatkozó rendszert vezetett be, anélkül hogy tiszteletben tartotta volna az uniós jog által előírt, ezzel kapcsolatos garanciákat (ez az állított jogsértés a röszkei és a tompai tranzitzónák bezárása miatt végül nem képezte részét az eljárásnak);
• a bűncselekménnyel gyanúsítottak kivételével a területén jogellenesen tartózkodó valamennyi harmadik országbeli állampolgár kitoloncolását lehetővé tette az uniós jog által előírt eljárások és garanciák tiszteletben tartása nélkül, és végül
• az uniós jog hatálya alá tartozó, nemzetközi védelmet kérelmező személyek tekintetében az uniós joggal ellentétes feltételektől tette függővé a területén maradáshoz való joguk gyakorlását.

Keresetlevelében a Bizottság akként foglalt állást, hogy az uniós jog lehetővé teszi a tranzitzónában történő döntéshozatalt, de erre négy hetes határidőt állapít meg azzal, hogy ha ezt a tagállami hatóságok nem tartják be, négy hét elleltével engedélyezni kell a kérelmezőnek az ország területére történő belépést annak érdekében, hogy kérelmét az uniós jognak megfelelően elbírálhassák. Ráadásul, az uniós jog azt is lehetővé teszi, hogy nagyszámú harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy érkezése esetén, akik nemzetközi védelem iránti kérelmüket a tagállam határán vagy tranzitzónájában nyújtják be, és amely a gyakorlatban lehetetlenné teszi a négy hetes döntéshozatali határidő betartását, ezek az eljárások abban az esetben is alkalmazhatók, ha és ameddig e harmadik országbeli állampolgárok vagy hontalan személyek rendes elhelyezésére a határ vagy a tranzitzóna közelében kerül sor.  A Bizottság kiemelte, hogy a tranzitzónák bezárásának az lett a következménye, hogy Magyarország területén egyáltalán nem lehet nemzetközi védelem iránti kérelmet előterjeszteni, holott a nemzetközi védelemhez való jog hatékony gyakorlásának biztosítását az uniós jog előírja a tagállamok számára. Ezen túl, a magyar jog továbbra is lehetővé teszi a területén jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok kitoloncolását, ami összeegyeztethetetlen az előzményi ügyben meghozott ítélettel. A Bizottság álláspontja szerint továbbá a tagállam területén maradáshoz való jog gyakorlására vonatkozóan a magyar jogban előírt feltételek továbbra sem egyértelműek, ami szintén az előzményi ügyben meghozott ítélet Magyarország általi végrehajtása elmulasztásának minősül.

A keresettel szembeni védekezése körében a magyar kormány egyrészt a röszkei és a tompai tranzitzónák bezárására, másrészt pedig a nyugat-balkáni útvonalon tapasztalható migrációs helyzet megváltozására, s ezzel egyidejűleg az Ukrajna felől meginduló tömeges menekülthullámra, mint az előzményi ügyben meghozott ítélet kihirdetésének időpontját követően bekövetkezett új körülményekre hivatkozott. Kiemelte továbbá, hogy a nemzetközi védelem iránti eljáráshoz Magyarország területén történő hozzáférés vonatkozásában bevezetett új szabályozás, melynek értelmében ez ahhoz a feltételhez van kötve, hogy valamely harmadik országban előzetes eljárást kezdeményezzenek Magyarország diplomáciai képviseletén, egy másik kötelezettségszegési eljárás és egy másik bírósági ítélet tárgyát képezte, ezért ugyanezen állítólagos jogsértés miatt a Bizottság nem indíthatott volna egyidejűleg egy másik, az EUMSZ 260. cikk (2) bekezdésén alapuló eljárást, ez ugyanis sérti Magyarország védelemhez való jogát és a jogbiztonság elvét. Előadta továbbá, hogy olyan helyzetben, amely nem minősül tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetnek, a nemzetközi védelmet kérelmező személyek azon jogával kapcsolatban, hogy Magyarország területén maradjanak, a Bíróság az előzményi ügyben meghozott ítéletében megállapította, hogy ez a jog feltételekhez köthető. Mindemellett az érintett jogszabályban nem éltek a fakultatív jelleggel előírt, az e területen maradáshoz való jog feltételhez kötésére vonatkozó lehetőséggel, ezért nincs szükség új jogalkotásra. A gyakorlatban a magyar hatóságok mindaddig nem rendelnek el kitoloncolást, amíg a menedékjog iránti kérelmet elutasító hatósági határozat véglegessé nem vált.

Ezen túl a magyar kormány alkotmányjogi és jogelméleti jellegű ellenvetéseket is megfogalmazott. Kifejezetten vitatta például az uniós jognak a magyar joggal, nevezetesen az Alaptörvénnyel szembeni „parttalan” primátusát, és arra hivatkozott, hogy az előzményi perben meghozott ítéletnek való megfeleléshez szükséges jogszabály-változások megalkotásának lehetősége kérdésében eljárást kezdeményezett az Alkotmánybíróság előtt. Ez utóbbi bíróság 2021. december 7-én hozta meg a döntését (32/2021. (XII.20.) számú AB-határozat), amelyben megállapította, hogy először is, amennyiben az Európai Unió a közös hatáskört nem gyakorolja hatékonyan, Magyarország gyakorolhatja e hatáskört, másodszor, amennyiben a közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése olyan következményekre vezet, amelyek felvetik a Magyarország államterületén élő személyek önazonossághoz való jogának sérelmét, a magyar állam köteles gondoskodni e jog védelméről, és harmadszor, Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogának védelme az alkotmányos önazonosságának részét képezi.

Ítéletében az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy Magyarország a Bizottság felszólító levelében meghatározott határidő lejártakor nem tett eleget az előzményi ügyben meghozott ítéletből fakadó azon követelménynek, hogy minden olyan intézkedést megtegyen, amely a nemzetközi védelem iránti eljáráshoz való tényleges, könnyű és gyors hozzáférés biztosításához szükséges. Ehhez a röszkei és a tompai tranzitzónák bezárása önmagában véve nem elegendő. A Magyarország által bevezetett új szabályozást – mely a területén vagy a határain tartózkodó egyes harmadik országbeli állampolgárok vagy hontalan személyek számára a nemzetközi védelem iránti kérelem előterjesztésének lehetőségét ahhoz köti, hogy valamely harmadik országban található magyar nagykövetségen előzetesen szándéknyilatkozatot kell benyújtaniuk, valamint a Magyarország területére való belépésre jogosító utazási okmányt kell szerezniük  - pedig a Bíróság a C-823/21. számú ügyben meghozott ítéletében nyilvánította ellentétesnek az uniós jog ugyanazon rendelkezésével, nevezetesen a 2013/32 irányelv 6. cikkével, mellyel a korábbi szabályozást is ellentétesnek minősítette, ennél folytán a szabályozás ezen módosítása nyilvánvalóan nem értelmezhető az előzményi ügyben meghozott ítéletből fakadó kötelezettség teljesítéseként.

A Bíróság elutasította a magyar kormánynak a nyugat-balkáni migrációs útvonalon tapasztalható „migrációs nyomásra”, valamint az Ukrajnából érkezők nagy számára történő hivatkozását, mellyel az előzményi ítéletben megállapított azon jogsértést kívánta igazolni, hogy a bűncselekménnyel gyanúsítottak kivételével a területén jogellenesen tartózkodó valamennyi harmadik országbeli állampolgár kitoloncolását lehetővé tette. Elvi éllel mutatott rá arra, hogy valamely tagállam nem hivatkozhat gyakorlati, igazgatási, pénzügyi vagy a belső rendjével összefüggő nehézségekre annak igazolásaként, hogy az uniós jogból eredő kötelezettségeket nem teljesíti.

Végül, ami a nemzetközi védelmet kérelmező személyek ahhoz való jogát illeti, hogy olyan helyzetben, amely nem minősül tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetnek, a hatékony jogorvoslathoz való joguk gyakorlására előírt határidő lejártáig, és amennyiben e joggal az előírt határidőn belül éltek, e jogorvoslati kérelem elbírálásáig Magyarország területén maradjanak, a luxemburgi taláros testület megállapította, hogy a nemzeti jog azon rendelkezése, melyből a megállapított jogsértés fakadt, a felszólító levélben meghatározott határidő lejártakor még hatályban volt

A fentiekre tekintettel a Bíróság megállapította, hogy Magyarország, mivel nem tette meg az előzményi ügyben meghozott ítélet teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, nem teljesítette az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.

Ezt követően a jogsértés miatt kiszabandó pénzügyi szankcióról kellett határozniuk a luxemburgi bíráknak.

A Bíróság ítélete teljesítésének elmulasztása miatt kiszabandó pénzügyi szankció az átalányösszegből és a kényszerítő bírságból tevődik össze. Az előbbi – mely egy összegben meghatározandó - a múltra, vagyis a tagállam által teljesíteni elmulasztott (előzményi ügyben meghozott) Ítélet kihirdetésének napja, valamint ezen ítélet tagállam általi teljesítésének, vagy, ha az időben korábbi, a pénzügyi szankcióról határozó ítélet meghozatalának napja között eltelt időszakra, míg az utóbbi – mely napi összegben meghatározandó - a jövőre, vagyis a pénzügyi szankcióról rendelkező ítélet meghozatalának napja és az előzményi ügyben meghozott ítélet tagállam általi teljesítésének napja közötti időszakra vonatkozik. Mindkét összeg számításának metódusát a Bizottság nyilvános közleménye tartalmazza, s az összegek számítása akként történik, hogy a Bizottság által az ezen közleményben meghatározott napi átalányalapokat előbb a jogsértés súlyosságától, annak időtartamától, valamint az érintett tagállam fizetőképességétől függő együtthatókkal, majd pedig az így kapott összegeket a jogsértéssel érintett napok számával szorozzák meg.

Jelen ügyben a Bizottság a jogsértés súlyosságát az 1-tól 20-ig terjedő skálán 13-ra értékelte. A Bizottság ezzel összefüggésben kiemelte, hogy egyrészt a Magyarország által megsértett uniós jogi szabályok alapvető jelentőségűek a közös uniós menekültügyi rendszer, valamint a menekültek alapvető jogai tekintetében, másrészt pedig 2015 óta Magyarországgal szemben összesen hét kötelezettségszegési eljárást kellett indítania az uniós menekültügyi rendszer részét képező normák megsértése miatt. Az uniós jog ismételt megsértése precedenst teremthet más tagállamok számára, és a nemzetközi védelmet kérelmező személyek befogadásával kapcsolatos felelősségnek a más tagállamokra való áthárítása, valamint az illegális emberkereskedelem megerősítése révén veszélyeztetheti a közös európai menekültügyi rendszert.  A Bizottság továbbá kiemelte, hogy Magyarország a pert megelőző eljárás során nem működött együtt vele, mivel nem jelezte az uniós joggal ellentétesnek ítélt rendelkezések semmilyen módosítását vagy hatályon kívül helyezését. Ezenfelül az uniós migrációs és menekültügyi jogszabályok ismételt megsértése, az uniós jog elsőbbsége elvének nyilvánvaló figyelmen kívül hagyása és a Bíróság ítélete végrehajtásának kifejezett megtagadása rendkívül jelentős mértékű súlyosító tényezők.

A magyar kormány vitatta a Bizottságnak a jogsértés súlyosságával kapcsolatos álláspontját. Ebben a vonatkozásban is a röszkei és a tompai tranzitzónák bezárására, az új magyar menekültügyi szabályozásra, az illegális migráció növekvő nyomására és az Ukrajna elleni orosz agresszió következményeire hivatkozott. Vitatta továbbá, hogy figyelmen kívül hagyta volna az uniós jog elsődlegességének elvét. Utalt arra, hogy az előzményi ügyben meghozott ítélet teljesítését nem tette függővé az Alkotmánybíróságnak a kormány által kezdeményezett ügyben meghozott határozatától, hanem – az Alaptörvény tiszteletben tartásának biztosítása érekében - pusztán bevárta e határozatot. A pénzügyi szankció meghatározása során enyhítő körülményként kérte figyelembe venni, hogy Magyarország még soha nem mulasztotta el a Bíróság ítéletének teljesítését.

A pénzügyi szankciók összegének megállapítására irányuló eljárással kapcsolatban a luxemburgi taláros testület mindenek előtt emlékeztetett arra, hogy ezen eljárás célja a kötelezettségszegő tagállamnak a kötelezettségszegést megállapító ítéletben foglaltak teljesítésére való ösztönzése, ebből következően pedig az uniós jog tényleges alkalmazásának biztosítása. Ezen eljárás során a Bíróság feladata, hogy az előtte folyamatban lévő ügy körülményeitől függően, valamint a meggyőzés és visszatartás szerinte szükséges mértéke alapján meghatározza a többek között az uniós jog hasonló megsértése megismétlődésének a megelőzéséhez szükséges megfelelő pénzügyi szankciókat.

Ami az átalányösszeget illeti, annak kiszabása és összegének meghatározása tekintetében a Bíróság széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, melynek gyakorlása során minden esetben a megállapított kötelezettségszegés jellemzőit és érintett tagállam által tanúsított magatartással összefüggő, releváns tényezőket veszi figyelembe. Ennek eredményeképpen az átalányösszeget egyrészről az olyan körülményeknek megfelelően, mint az érintett tagállam fizetőképessége, másrészről pedig az elkövetett jogsértéssel arányosan, annak súlyosságára és időtartamára figyelemmel állapítja meg. A Bíróság kiemelte, hogy valamely ítélete teljesítésének elhúzódó elmulasztása a jogállamiságon alapuló Unióban önmagában súlyosan sérti a törvényesség elvét és a jogerő elvét.

Ezen elvi megfontolásokat követően, a konkrét ügy egyedi körülményeire rátérve, a luxemburgi bírák kiemelték, hogy Magyarország az előzményi ügyben meghozott ítélet több, jogi jelentőségét tekintve lényeges eleme – nemzetközi védelem iránti eljáráshoz való hozzáférés, a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok kitoloncolása, valamint a tartózkodás joga a jogorvoslati kérelem elbírálásáig - tekintetében mulasztotta el a végrehajtást. Ezen ítéleti rendelkezések végrehajtásának elmulasztása azzal a következménnyel járt, hogy Magyarországon rendszerszinten akadályozza meg a nemzetközi védelem iránti eljáráshoz való bármilyen hozzáférést, ami az érintett tagállam tekintetében lehetetlenné teszi az EUMSZ 78. cikkben előírt ezen politika egészének alkalmazását. A jogsértés következménye tehát egy uniós politika alkalmazásának lehetetlenné válása, ami jelentős mértékben növeli annak súlyát. A Bíróság kiemelte: az, hogy egy tagállam szándékosan kijátssza valamely közös politika egészének alkalmazását, az uniós jog precedens nélküli, rendkívül súlyos megsértésének minősül, amely jelentős mértékben veszélyezteti e jog egységességét és a tagállamok egyenlőségének az EUSZ 4.cikk (2) bekezdésében felidézett elvét.

A menekültügyi, valamint kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó közös politika konkrét esetében az ilyen jogsértés különösen súlyosan sérti mind a közérdeket, mind pedig a nemzetközi védelmet kérelmezni kívánó harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek érdekeit. A nemzetközi védelem iránti kérelmek benyújtásának rendszerszintű akadályozása az érintett tagállam vonatkozásában konkrétan megfosztja joghatásaitól a menekültek helyzetére vonatkozó egyezményt, amelynek valamennyi tagállam részes fele, és amely a menekültek védelmét szolgáló nemzetközi jogi rendszer sarokkövét képezi Ezenkívül az, hogy a harmadik országbeli állampolgárok vagy a hontalan személyek a magyar határon nem terjeszthetnek elő nemzetközi védelem iránti kérelmet, megfosztja e személyeket a Charta 18. cikkében biztosított azon joguk tényleges gyakorlásának lehetőségétől, hogy Magyarországon menedékjogot kérjenek. Ezen túl, a 2013/32 irányelv 46.cikke (5) bekezdésének tiszteletben tartása elengedhetetlen ahhoz, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személyek vonatkozásában biztosított legyen a jogalanyokat az uniós jog alapján megillető jogok hatékony bírói védelmére vonatkozó elv hatékony érvényesülése, amely elv a tagállamok közös alkotmányos hagyományain nyugvó uniós jogi alapelv, amelyet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én aláírt európai egyezmény 6. és 13.cikke rögzít, és amelyet jelenleg a Charta 47.cikke is megerősít. Ezen túl, a 2008/115 irányelv 5., 6., 12. és 13. cikke ezen irányelv alkalmazása keretében, a közös uniós bevándorlási politika lényegi szabályaként, alapvető garanciákat ír elő, többek között a kiutasítás és a kitoloncolás esetén nyújtott védelemhez való, a Charta 19. cikkében biztosított jog tekintetében. Az a nemzeti szabályozás azonban, mely – a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak kivételével – a területén jogellenesen tartózkodó valamennyi harmadik országbeli állampolgár kitoloncolását lehetővé teszi anélkül, hogy az uniós jog által előírt garanciákat tiszteletben tartaná, nem felel meg az uniós jogból fakadó alapvető követelményeknek.

Súlyosító körülményként értékelte a luxemburgi taláros testület azt is, hogy a végre nem hajtott ítélet egy általános és folyamatos gyakorlat tekintetében állapította meg az uniós jog megsértését. A Magyarország által elkövetett szándékos és rendszerszintű jogsértés mindemellett a tagállamokat egymással szemben terhelő szolidaritási kötelezettség súlyos megsértését is eredményezi, mivel a hatását tekintve többek között a többi tagállamra hárítja  – a pénzügyi vonatkozásokat érintően is – fennálló, arra vonatkozó felelősséget, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személyeknek az Unióba való befogadását biztosítsa, a kérelmek az e védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások szerint vizsgálatra kerüljenek, valamint biztosítsa a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok visszatérésének az uniós joggal összhangban álló szabályait. Márpedig, a szolidaritás elve az uniós jog egyik alapelve, és részét képezi a tagállamok azon közös értékeinek, amelyeken az EUSZ 2. cikk értelmében az Unió alapul. Ítéletében a Bíróság kiemelte: ha valamely tagállam egyoldalúan megtöri az uniós tagságából eredő előnyök és terhek közötti egyensúlyt, ez kétségessé teszi a tagállamoknak az uniós jog keretében fennálló egyenlősége elvének tiszteletben tartását. A tagállamok által az Unióhoz való csatlakozásuk folytán elfogadott szolidaritási kötelezettségek ilyen megsértése az uniós jogrendet alapjaiban érinti.

Mindezen megfontolásokra tekintettel a luxemburgi grémium megállapította, hogy az előzményi ügyben meghozott ítéletben foglaltak teljesítésének elmulasztása rendkívül súlyosan érinti mind a közérdeket, mind a magánérdekeket, és többek között a nemzetközi védelmet kérelmezni kívánó harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek érdekeit.

Ugyancsak súlyosító körülményként értékelte a Bíróság a Magyarország által elkövetett jogsértések ismétlődését, valamint azt a tényt, hogy az előzményi ügyben meghozott ítélet kihirdetését követően Magyarország ahelyett, hogy biztosította volna ezen ítélet maradéktalan teljesítését, meghosszabbította azon nemzeti jogi rendelkezések időbeli hatályát, melyek uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét az említett ítélet megállapította. E magatartást az uniós bírói grémium a lojális együttműködés elvének megsértéseként értékelte.

A kötelezettségszegés több, mint három éves időtartama ugyancsak súlyosító körülményként szerepel az ítéletben. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az uniós jog azonnali és egységes alkalmazásához fűződő érdek megköveteli, hogy a teljesítés azonnal elkezdődjön, és a lehető legrövidebb idő alatt megtörténjen.

A számos súlyosító körülménnyel szemben enyhítő körülményként a Bíróság kizárólag azt a tényt tudta figyelemben venni, hogy Magyarországgal szemben az EUMSZ 260. cikk alapján korábban nem indítottak eljárást.

Ami pedig a magyar kormánynak az Alkotmánybíróság előtt folyamatban lévő eljárásra történő hivatkozását illeti, a luxemburgi taláros testület elvi jelleggel szögezte le a következőket. Az uniós jog elsőbbségének elve értelmében nem sértheti az uniós jog egységességét és tényleges érvényesülését az, hogy a tagállam – akár alkotmányos jellegű – nemzeti jogi rendelkezésekre hivatkozik. Az ezen elvből eredő kötelezettségek tiszteletben tartása különösen a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlősége tiszteletben tartásának biztosításához szükséges, és az az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elvének kifejeződése.

Mindezen megfontolásokra, különösen a szóban forgó jogsértések kivételes súlyosságára, valamint Magyarország e jogsértések megszüntetése érdekében való lojális együttműködésének a hiányára, valamint Magyarország GDP-n alapuló fizetési képességére tekintettel a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az átalányösszeget 200 millió euróban kell megállapítani.

Az átalányösszeg mellet kényszerítő bíróság kiszabásának akkor van helye az állandó joggyakorlat alapján, ha az előzményi ügyben meghozott ítéletben foglaltak teljesítésének elmulasztásán alapuló kötelezettségszegés a tényállásnak a Bíróság általi vizsgálatáig fennmarad. Mivel jelen esetben ez a helyzet áll fenn, a luxemburgi bírói grémium úgy találta, hogy az átalányösszeg mellett kényszerítő bírságot is ki kell szabni annak érdekében, hogy Magyarországot a kötelezettségszegés megszüntetésére, vagyis az előzményi ügyben meghozott ítélet maradéktalan végrehajtására ösztönözze. Ami a kényszerítő bírság összegét illeti, azt - az állandó ítélkezési gyakorlat szerint - annak tükrében kell meghatározni, hogy milyen mértékű meggyőzésre van szükség ahhoz, hogy az érintett tagállam változtasson a magatartásán, és véget vessen a kifogásolt jogsértésnek. Az e területen rendelkezésére álló mérlegelési jogkörének gyakorlása során a Bíróságnak úgy kell meghatároznia a kényszerítő bírságot, hogy az egyrészt megfeleljen a körülményeknek, másrészt arányos legyen a megállapított kötelezettségszegéssel, valamint az érintett tagállam fizetési képességével. Ennek során a jogsértés súlyosságának, a magán- és közérdeket érintő következményeinek, időtartamának és az érintett tagállam fizetőképességének van jelentősége. Kiemelendő ezzel kapcsolatban, hogy a Bizottság javaslata nem köti a Bíróságot, aki teljes mérlegelési szabadságot élvez a kiszabandó kényszerítő bírság olyan összegének és formájának meghatározása tekintetében. A Bíróság mindezek alapján a 2013/32 irányelv 6. cikkét és 46. cikkének (5) bekezdését illetően napi 900.000,- euró, a 2008/115 irányelv 5., 6., 12. és 13. cikkét illetően pedig napi 100.000,- euró összegű kényszerítő bírság kiszabását tartotta megfelelőnek.

Az ítéletet itt elolvashatja.

Dr. Fülöp Botond

2024. július 24.

A honlapon található információk csupán tájékoztató jellegűek, nem minősülnek jogi vagy egyéb szakmai tanácsnak. A felhasználó ezen információkra alapított döntése, illetve cselekménye ennél fogva kizárólag a felhasználó felelőssége. Amennyiben tanácsra van szüksége konkrét jogi problémájával kapcsolatban, vagy a honlapon közölt információkról szeretne további tájékoztatást kapni, kérem, döntése meghozatala előtt feltétlenül lépjen kapcsolatba velem.